Saját alkotásaim
Amíg a szívünkben élnek a kedves pillanatok,
a szeretteink, a rokonaink arca, s emléke,
addig velünk köszöntik a pirkadatot.
Velünk ébrednek és mellettünk alszanak éjjel,
álmunkban meglátogatnak, mint egykor,
és hívnak, náluk is nézzünk széjjel.
Náluk, hol megállt az idő és örök a nyugalom,
ahol a szeretet állandó, akár a békesség,
s az a hely, maga az igazi jutalom.
Amíg a szívünkben élnek, kitartásra biztatnak,
erősítik a lelkünket, támaszul szolgálva,
s remélve, a tetteinkben bízhatnak.
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
Mennyire jó lenne egy gondtalan világban élni,
ahol a békesség és a boldogság természetes,
s amelyben nem kellene sosem félni.
Ahol mindig ragyog a Nap és ahol zöldell a rét,
kristálytiszták a vizek, bőven terem a föld,
s ahol soha nem lesz veszélyben a lét.
Ahol a szeretet szívből jövő és a becsület tiszta,
az ölelés igazi, a család, a barátság fontos,
s ahol a múltat senki nem sírja vissza.
Mennyire jó lenne egészségesen élni az éveket,
és jó emberként megöregedni annak idején,
leélve egy gyönyörű, s teljes életet.
Az emberiség agóniája zajlik már jó ideje,
s bár a legtöbben nem tudják felfogni,
mindenkire hat a végzet hidege.
Mivel még mindig nem érzik, nem félnek,
s nem hisznek a saját szemüknek sem,
egy hamis álomvilágban élnek.
Bár lassan mindenük elvész, mégis bíznak,
és remélik, hogy mindez csupán álom,
a végén azonban keserűen sírnak.
Az emberiség agóniája a végéhez közeleg,
s ha nem kezdenek el küzdeni végre,
soha többé nem lesz legközelebb.
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
A megterhelt elme gondolkodása igen nehézkes,
nem látja és nem érti tisztán a valóságot,
s a számára ez igencsak veszélyes.
Veszélyes, mivel a homály könnyedén kijátssza,
elhiteti, hogy minden úgy jó, ahogy van,
és a valóságban ő az igazi barátja.
Cirógatja a büszkeségét, a hiúságát, csak jót ígér,
s ezalatt lassan átveszi az uralmat fölötte,
végezetül pedig könnyedén elítél.
A megterhelt elme olyan védtelen, olyan gyenge,
a remény is félve tekint reá, látva mivé lett,
s hogy köszön be hozzá az örök este.
Minek a fazék, ha nincs mit főzni benne,
ha nehezen futja még a levegőre is,
és ha nem jut semmi a zsebbe?
Miért is dolgozik az ember egy életen át,
ha élete munkája nem őt gazdagítja,
s abból, mit keres, keveset lát?
Miféle világ az, ahol a jó folyvást veszít,
s amelyben a jutalom maga a kínzás,
miközben a rossz büszkén feszít?
Hová lett a józan ész és hova az igazság,
hol bujkál a remény, s hol a becsület,
amióta a pokolban dúl a vigasság?
Hová lett az egészség és hova a szeretet,
csak úgy elköszöntek parancsszóra,
s elhagytak felnőttet, gyereket?
Miképpen süllyedt az értelem a mélybe,
s valaha ki tud mászni a béka alól,
hogy újra felnézhessen az égre?
Minek a fazék, ha csakis a tűzhely dísze,
s nem több, mint egy látványos tárgy,
vajon még így is hathat a szívre?
A gonosz markában szenvednek az emberek,
békés napokat élhetnének, ha engednék,
s lehetnének egymáshoz kedvesek.
Alig lenne köztük olyan, ki bántana másokat,
és aki ne beszélgetne barátként bárkivel,
ha nem uralnák őket, mint a bábokat.
Mindőjük tenné a dolgát, a tehetsége szerint,
és szerettei körében boldogan ellehetne,
ha nem uszítana az ármány megint.
Sajnos azonban egyre fogy köröttük a levegő,
egy maroknyi pszichopata őrülten tombol,
s számukra ez a bolygó csupán legelő.
Az emberiség meg nyűg, keserves probléma,
amelyet meg kell szüntetni minél előbb,
s kiknek a sírjára nem jár a bokréta.
A gonosz markában megsemmisülhet az élet,
és semmi nem marad meg az igazi jóból,
ha nem küzd összefogva minden lélek.
A hitelek csapdájában rengeteg ember kínlódik,
és talán az életük végéig nem lelnek kiutat,
a legtöbbjük emiatt a haláláig vívódik.
Számukra mindennap egy rettegés, s igazi átok,
a lelkük megtörten, meggyötörten szenved,
elhagyta őket a remény és rútak az álmok.
Elvesztettek szinte mindent, keserűek a napjaik,
egyik tragédia a másik után éri mindőjüket,
és egyre keményebbek a kínzó harcaik.
A hitelek csapdájában vergődve a lét kegyetlen,
s miközben e pokolból menekülni vágynak,
félnek, ez nem fog sikerülni a jelenben.
