Saját alkotásaim
Mikor aludni térünk, gondokkal a vállunkon,
egy ideig még elmerengünk az életünkön,
és jobbra-balra forgunk az ágyunkon.
Mikor a szemeink leragadnak, közel az álom,
az utolsó gondolatunk szép és jó legyen,
hogy a lelkünk csodás helyre szálljon.
Mikor aludni térünk, velünk alszik a remény,
s biztat, mi rémálom volt eddig, elmúlik,
ezután az élet már nem lesz kemény.
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
A gyengélkedő remény tanácstalanul várakozik,
és maga sem tudja, hogy mihez is kezdjen,
ám látja, mindenki békére vágyakozik.
Békére, biztonságra, s főleg egy élhetőbb életre,
nyugalomra, szeretetre, és boldog napokra,
nem pedig szegényes, keserves évekre.
Vidám percekre, órákra, egészségre, szerelemre,
nem korlátozásokra, vagy megfélemlítésre,
tiltásokra, s kikényszerített fegyelemre.
A gyengélkedő remény próbálkozik talpra állni,
s igyekszik végre összeszedni magát újból,
hiszen szeretne ismét emelt fővel járni.
Nehéz beletörődni, hogy gyorsan telnek az évek,
és elhasználódik a test, megkopik az elme,
s mind elébe nézünk a sötét végnek.
A lélek, mi mindenki sajátja és egykor ragyogott,
fokozatosan megtörik a súlyos terhek alatt,
s elhagyja az utat, min eddig taposott.
Nehéz beletörődni, hogy így köszön el az ember,
néhai kinézete megváltozik, szinte eltorzul,
és kiutat eme helyzetből biza nem lel.
Amíg végleg leszáll az éj, nem maradt sok idő,
a Nap utolsó sugarainál feldereng a múlt,
s az érzések hulláma biza jó hírvivő.
A lelkek hárfáján a zűrzavar és a káosz játszik,
a szívek verik az ütemet, az ész hegedül,
s eme zenemű történelemmé válik.
Egykoron, ha eljut valakihez ez a zenei dráma,
bizonyára fel sem fogja majd, amit hall,
s nem érti meg, az élet milyen drága.
Amíg végleg leszáll az éj, addig lehet remélni,
azután minden esély a sötétség fogja lesz,
és azt senki nem szeretné megélni.
Telnek-múlnak az évek, az idő gyorsan halad,
közben elkopik minden élő és élettelen,
s a végén ugyanaz semmi nem marad.
Megváltozik a jövő, s a remény feladja magát,
immáron nem képes többé segíteni senkin,
és az emberiség nem hallatja a szavát.
Helyette mélyen hallgat, mert öntudata kihalt,
nem uralja a saját gondolatait és érzéseit,
bezzeg a bódult kábulata, az kitart.
Telnek-múlnak az évek és mi jó volt, elmúlik,
ködbe vesznek az álmok, a sok-sok vágy,
s aki marad, az félelmében elbújik.
Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,
olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,
s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.
Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,
s végül senkinek nem maradhat semmije,
hiszen el kell tartani a hazug csalókat.
Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,
hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,
s aztán örömtáncot lejteni mindettől.
Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,
örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,
s hogy a halál mosolyogva érkezik.
A régi, szebb idők, soha nem térnek vissza,
s hiába remélik az emberek oly nagyon,
a keserű poharat mindenki kiissza.
Hiába hiszik, hogy elszálltak a viharfelhők,
és velük eltávozott a kegyetlen vihar is,
nem lesznek többet bárányfelhők.
Nem fog ugyanúgy sütni a Nap a kék égen,
nem illatoznak a virágok a zöld réten,
s nem ragyog a Hold sem az éjben.
A régi, szebb idők, örökre letették a lantot,
és végleg elköszöntek ezen világtól,
hátrahagyva tömérdek sírhantot.
Amit elmulasztunk, soha többé nem tér vissza,
nem kaphatjuk meg újból azt az esélyt,
s hiába lángol fel újra a szikra.
Hiába reméljük, hogy eztán másként fog lenni,
és minden máshogyan alakul, sikeresen,
a végzet ellen igen nehéz tenni.
Amit elmulasztunk, befolyásolhatja a sorsunk,
felemelhet, vagy le is taszíthat a mélybe,
s többé nem lesz vele dolgunk.
Meseország fölött újabban viharfelhők szállnak,
egyre többször dörög az ég és villámlik,
az itt lakók naposabb időkre várnak.
Egykor mindőjük tudta, mi a dolga és a szerepe,
jól megfértek egymás mellett mindig is,
miközben előre forgott az idő kereke.
Mostanság az elméjükben igen nagy a zűrzavar,
nagyon sokszor nekitámadnak egymásnak,
s eközben a forgatókönyv csűr-csavar.
Hófehérke egy fejszével rontott rá a hét törpére,
Csipkerózsika nem volt hajlandó elaludni,
és senki nem lépett a királyság földjére.
Vízi Péter és Vízi Pál soha nem sütött szalonnát,
a hétfejű sárkány nem ijesztgetett ezentúl,
s a hercegnők nem énekeltek dalocskát.
Pinocchio orra pisze maradt, bármit is hazudott,
a griffmadár és a táltos paripa nem repült,
s a farkas gyomrából a mama kijutott.
A kis hableány nem vált meg a tenger mélyétől,
nem mondott le a családjáról a királyfiért,
és senki nem hallott a békák népéről.
Meseország fölött meglehet, elszállt már az idő,
az itt lakók csupán torz másai önmaguknak,
és ilyetén, a számukra nem lehet jövő.
