Saját alkotásaim
Az élet és a remény keményen küzd e világon,
újra és újból felállnak a vesztes csaták után,
s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.
Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,
végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,
és a sötétség foglyává válik az összes lény.
Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,
ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,
nehezítve a dolgát az ármányos végnek.
Csillagfényes estéken, mikor a Hold magasan jár,
csilingelő madárdal hangjait viszi a szellő,
s az élővilág pihentető nyugalomra vár.
Lassan elcsitulnak a neszek, a zörejek és a zajok,
a legtöbb ember hazatér, eleget szorgoskodtak,
s álomra hajtják a fejüket kicsik, nagyok.
Csillagfényes estéken útjukra indulnak az álmok,
s miközben csodás helyekre viszik az alvókat,
az éjben szentjánosbogarak ropják a táncot.
A tenger felszíne csalókán nyugodtnak tűnik,
s lágyan hullámzik a ragyogó napfényben,
alul viszont a víz nyomása nem szűnik.
Sőt, a hatalmas ereje iszonyú dolgokra képes,
s a széllel támogatva viharként tombolhat,
messziről láthatóan, mennyire mérges.
Rettentő haragját már sok hajó megérezhette,
amikor felülről lesüllyedtek a mélységbe,
s az útjuk ilyetén lett bevégeztetve.
A tenger felszíne látszólag sejtelmesen békés,
ám alaposan meglepheti az őt lebecsülőket,
s hogy ez mikor lesz, csak az a kérdés.
Állandó árnyékban nehéz kicsirázni a magnak,
és szinte lehetetlen, hogy egykor felnőjön,
s megmutathassa magát a Napnak.
A folytonos taposás alatt a fűszálak megtörnek,
és nem olyan szép a rét, amennyire lehetne,
főképpen, ha még az esők sem jönnek.
A szakadatlan félelem elpusztíthatja a lelkeket,
véget vethet a legszebb álmok sorának is,
és megkeserítheti a kellemes perceket.
Állandó árnyékban bujdokol a szegény remény,
már alig meri szemét rávetni a nagyvilágra,
hisz tudja, az ereje most igen csekély.
Kinek ne fájna valami ebben a világban,
és kinek nem telt még be az a pohár,
miközben megküzd a vitákban?
Ki az, aki nem szenvedett még el eleget,
akire nem mosolygott rá a szerencse,
s nem kapott még hideget-meleget?
Hogyan is lehet túlélni annyi gyűlöletet,
amely képes lenne kiirtani a világot,
és fenntartja a hazug bűvöletet?
Van-e olyan, kinek a lelkét nem tiporták,
és nem alázták meg, nem nyomták el,
míg odafönt tartottak a tivornyák?
Kinek ne fájna mindez, van olyan valaki,
van, aki ne érezné, hogy kihasználják,
és közben elpárolognak a javai?
Mindenki vívja a saját harcait az életének útján,
legtöbbször keserves e harc, néha kevésbé,
ám senki nem változtathat a múltján.
Az embernek gyakorta önnönmagával van baja,
és ezeket a bajokat megoldani igen nehéz,
s nehezen csendesül el a lélek zaja.
Mindenki vívja a saját harcait, de sokszor hiába,
és mikor nem sikerül változtatni a sorson,
a fájdalom hangjai szállnak a világba.
Madárcsicsergés és nyugalom, virágok a réten,
csobogó patak iramlik a zöld fű rejtekén,
s bárányfelhők suhannak a kék égen.
Színpompás lepkék lebbennek levélről-levélre,
arrább méhek zümmögnek igen serényen,
s mind virágnektárt gyűjtenek ebédre.
Sürög-forog a rovarvilág, s mind teszi a dolgát,
azt, amire születtek, amiért élnek a Földön,
s valamennyi egyengeti az utódai sorsát.
A fekete rigók dala messze száll, betölti a teret,
a cinegék, a tengelicek, felváltva énekelnek,
s a rovarokból falatozni mindőjük szeret.
Madárcsicsergés és nyugalom, békesség honol,
a természet megmutatja a szebbik oldalát,
errefelé az élet vidám és nem komor.
A pokolban égjenek, akik másoknak ártanak,
a gonoszok, a hitványak, a becstelenek,
s azok, kik az életekkel játszanak!
Vesszenek az elnyomók, a zsarnokok bandái,
az aljasok, a korruptak, a népük árulói,
és tűnjenek el mindőjük gazdái!
Pusztuljanak a hazugok, s a fizetett bérencek,
a cselszövők, kik csak rosszat akarnak,
és kizárólag ez okból léteznek!
A pokolban égjenek és ki ne jussanak onnan,
kapják meg méltó jutalmukat bűneikért,
amiket lehetne sorolni hosszan!
A tündérek völgyében szép zöldek a rétek,
kristálytiszta vizű patakok csobognak,
s e helyen különös lények élnek.
Manók, törpök és koboldok rejtőznek erre,
olykor csintalanok, máskor morcosok,
sokszor nem tudják hová, merre.
Ismerik a völgyet, barátjuk minden fű, s fa,
szinte észrevehetetlenek a bokrok alján,
mindig a holnapot várják, már ma.
Ez a hely igazi paradicsom, a béke szigete,
az itt lakókat nem láthatja emberi szem,
s nem fenyegeti a végzet hidege.
A tündérek völgyében az idő másként telik,
másképpen süt a Nap, kerekebb a Hold,
s itt mindannyian az örömüket lelik.
Minden rossz véget ér, de nem mindegy mikor,
s nem mindegy hogyan, mert az is számít,
túl sok volt már az eltiprás, a szigor.
Azonban, ahogy a sötétség után is felkel a Nap,
s ahogyan a kiégett rét feléled az esők által,
úgy a világ is új reményt, új esélyt kap.
Minden rossz véget ér, ám a nyoma megmarad,
s örökre beégve a lelkekbe emlékeztet majd,
a jó, az elnyomás ellenére is fennmarad.
