Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.