Saját alkotásaim
A régi, szebb idők, soha nem térnek vissza,
s hiába remélik az emberek oly nagyon,
a keserű poharat mindenki kiissza.
Hiába hiszik, hogy elszálltak a viharfelhők,
és velük eltávozott a kegyetlen vihar is,
nem lesznek többet bárányfelhők.
Nem fog ugyanúgy sütni a Nap a kék égen,
nem illatoznak a virágok a zöld réten,
s nem ragyog a Hold sem az éjben.
A régi, szebb idők, örökre letették a lantot,
és végleg elköszöntek ezen világtól,
hátrahagyva tömérdek sírhantot.
Amit elmulasztunk, soha többé nem tér vissza,
nem kaphatjuk meg újból azt az esélyt,
s hiába lángol fel újra a szikra.
Hiába reméljük, hogy eztán másként fog lenni,
és minden máshogyan alakul, sikeresen,
a végzet ellen igen nehéz tenni.
Amit elmulasztunk, befolyásolhatja a sorsunk,
felemelhet, vagy le is taszíthat a mélybe,
s többé nem lesz vele dolgunk.
Meseország fölött újabban viharfelhők szállnak,
egyre többször dörög az ég és villámlik,
az itt lakók naposabb időkre várnak.
Egykor mindőjük tudta, mi a dolga és a szerepe,
jól megfértek egymás mellett mindig is,
miközben előre forgott az idő kereke.
Mostanság az elméjükben igen nagy a zűrzavar,
nagyon sokszor nekitámadnak egymásnak,
s eközben a forgatókönyv csűr-csavar.
Hófehérke egy fejszével rontott rá a hét törpére,
Csipkerózsika nem volt hajlandó elaludni,
és senki nem lépett a királyság földjére.
Vízi Péter és Vízi Pál soha nem sütött szalonnát,
a hétfejű sárkány nem ijesztgetett ezentúl,
s a hercegnők nem énekeltek dalocskát.
Pinocchio orra pisze maradt, bármit is hazudott,
a griffmadár és a táltos paripa nem repült,
s a farkas gyomrából a mama kijutott.
A kis hableány nem vált meg a tenger mélyétől,
nem mondott le a családjáról a királyfiért,
és senki nem hallott a békák népéről.
Meseország fölött meglehet, elszállt már az idő,
az itt lakók csupán torz másai önmaguknak,
és ilyetén, a számukra nem lehet jövő.
Amíg a szívünkben élnek a kedves pillanatok,
a szeretteink, a rokonaink arca, s emléke,
addig velünk köszöntik a pirkadatot.
Velünk ébrednek és mellettünk alszanak éjjel,
álmunkban meglátogatnak, mint egykor,
és hívnak, náluk is nézzünk széjjel.
Náluk, hol megállt az idő és örök a nyugalom,
ahol a szeretet állandó, akár a békesség,
s az a hely, maga az igazi jutalom.
Amíg a szívünkben élnek, kitartásra biztatnak,
erősítik a lelkünket, támaszul szolgálva,
s remélve, a tetteinkben bízhatnak.
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
Mennyire jó lenne egy gondtalan világban élni,
ahol a békesség és a boldogság természetes,
s amelyben nem kellene sosem félni.
Ahol mindig ragyog a Nap és ahol zöldell a rét,
kristálytiszták a vizek, bőven terem a föld,
s ahol soha nem lesz veszélyben a lét.
Ahol a szeretet szívből jövő és a becsület tiszta,
az ölelés igazi, a család, a barátság fontos,
s ahol a múltat senki nem sírja vissza.
Mennyire jó lenne egészségesen élni az éveket,
és jó emberként megöregedni annak idején,
leélve egy gyönyörű, s teljes életet.
Az emberiség agóniája zajlik már jó ideje,
s bár a legtöbben nem tudják felfogni,
mindenkire hat a végzet hidege.
Mivel még mindig nem érzik, nem félnek,
s nem hisznek a saját szemüknek sem,
egy hamis álomvilágban élnek.
Bár lassan mindenük elvész, mégis bíznak,
és remélik, hogy mindez csupán álom,
a végén azonban keserűen sírnak.
Az emberiség agóniája a végéhez közeleg,
s ha nem kezdenek el küzdeni végre,
soha többé nem lesz legközelebb.
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
A megterhelt elme gondolkodása igen nehézkes,
nem látja és nem érti tisztán a valóságot,
s a számára ez igencsak veszélyes.
Veszélyes, mivel a homály könnyedén kijátssza,
elhiteti, hogy minden úgy jó, ahogy van,
és a valóságban ő az igazi barátja.
Cirógatja a büszkeségét, a hiúságát, csak jót ígér,
s ezalatt lassan átveszi az uralmat fölötte,
végezetül pedig könnyedén elítél.
A megterhelt elme olyan védtelen, olyan gyenge,
a remény is félve tekint reá, látva mivé lett,
s hogy köszön be hozzá az örök este.
