veszteség Archívum - 2 / 3 oldal

Akkor értékelünk valakit

Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,

amikor csak az emlékezetünk tartja életben,

s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.

Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,

egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,

s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.

Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,

mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,

s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.

Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,

hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,

s az az útja a számára és nekünk is a végső.

Akkor döbbenünk rá

Akkor döbbenünk rá, hogy ki, mit jelentett nekünk,

amikor már soha többé nem lehet közöttünk,

s mikor immáron nem érezhet velünk.

Akkor döbbenünk rá, hogy igazából kik is vagyunk,

mikor megismerjük a valódi énünket, szívből,

és elfogadjuk, hogy mind meghalunk.

Nem értékeljük azt

Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,

és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,

amíg még itt élnek mellettünk, velünk.

Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,

akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,

s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.

Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,

egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,

s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.

Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,

mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,

és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.

Született vesztes

Született vesztes a Földön valamennyi ember,

hisz bármilyen ügyesen játsszon a sorssal,

a végén a halál karjaiból kiutat nem lel.

Hiába okos, bátor, idős, fiatal, nő, netán férfi,

s lehet akármilyen talpraesett, vagy ügyes,

egyiküknek sem sikerül örökké élni.

Lehet vidám, jólelkű, kedves, vagy szomorú,

segítőkész, mogorva, esetleg irtó gonosz,

a sírjukon ott díszeleg majd a koszorú.

Akár csóró, szegény, vagy iszonyúan gazdag,

s élhet az utcán, vagy hatalmas kastélyban,

végül majd mind a temetőben laknak.

Született vesztes mind, aki ezen a világon él,

s hiábavaló küzdeni, mert ebből nincs kiút,

hiába retteg ettől mindenki és hiába fél.

Mi is az életünk értelme

Mi is az életünk értelme, a szolgaság, a rabság,

az állandó félelemben és rettegésben élés,

az elnyomókkal szembeni vakság?

Az engedelmesség bármikor, s bármilyen áron,

a fejet hajtás, az életünkről való lemondás,

a veszteség bármennyire is fájjon?

Hagyni, hogy kiirtsanak, s eltiporjanak végleg,

elvegyenek mindenünket igen könnyedén,

ez lenne mindőnk álma, de tényleg?

Vagy inkább az, hogy igazi szeretetben éljünk,

a boldogság hassa át a lelkünket örökre,

és soha többé senkitől se féljünk?

Mi is az életünk értelme, miért élünk a Földön,

nem lenne ideje véget vetni a gonosznak,

hogy végre az igazi békesség jöjjön?

Mikor búcsúra készül valaki

Mikor búcsúra készül valaki, elszomorodik,

eszébe jutnak a számára fontos percek,

s hamarosan nagyon elkomolyodik.

Átjárja szívét a bánat, az érzései tombolnak,

maga sem tudja, hogy mi is lesz ezután,

s fájdalma égető percei rombolnak.

Igen gyorsan omlik össze a felépített világa,

még nem készült fel teljesen elköszönni,

és reménykedik, mégsem élt hiába.

A valóság arcul üti, nem minden szép és jó,

bizonyára maga is hibázott, nem vétlen,

és most bármi, pusztába kiáltott szó.

Átértékeli a tetteit, s a történések folyamát,

kezdi tisztán látni miket is hagyott ki,

majd kiissza a saját keserű poharát.

Mikor búcsúra készül valaki, nem önmaga,

úgy érzi, ez nem valóság, csupán álom,

s amit eddig érzett, arra nincs szava.

A szeretteinket elveszíteni

A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,

addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,

akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.

Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,

az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,

és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.

Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,

enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,

s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.

Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,

mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,

melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.

A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,

nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,

végezetül elragad bennünket is a messzeség.

Csak egyszer veszíthetjük el

Csak egyszer veszíthetjük el a becsületünket,

az adott szavunkat, önnön tisztességünket,

s ezzel együtt az igaz lelkületünket.

Egyszer búcsúzhatunk el a szeretteink sorától,

nagyszülőktől, szülőktől, s gyermekektől,

s távolodhatunk el az igazság honától.

Csak egyszer veszíthetjük el a józan eszünket,

mindazt, amit szerettünk és amiért éltünk,

s ami éltetett életünk végéig bennünket.

Egyszer jön el értünk a halál, s többször soha,

és minden léptünk egyszeri az út porában,

mielőtt az emlékünk elszáll majd tova.

A veszteségek kora

A veszteségek kora ím reánk köszöntött,

a bú és a baj számtalan helyről özönlött.

Lassan mindenkinek a nyakáig ér a vész,

s igazán ritka az, aki jobb napok elé néz.

Ármány és hazugságok uralják a médiát,

egymás után érkeznek a halálos szériák.

Sorozatban készülnek a gyilkos mérgek,

amelyeket beadnának az összes népnek.

Nincs olyan, aki nem veszített el senkit,

és akinek mindez nem számított semmit.

A félelem és a rettegés tombol a világon,

s nem lesz újabb esély a sötét túlvilágon.

Ma kell a létért küzdeni, felvéve a harcot,

másként mindenki utoljára fizeti a sarcot.

Ideje vállvetve és bátran csatasorba állni,

s a hazug ígéretekre nem kell időt szánni.

A veszteségek kora kegyetlen és gonosz,

minden léleknek csupán fájdalmat okoz.

Összefogás, szeretet, remény és értelem,

mindezek együtt kifoghatnak a végzeten.

A búcsú fájdalmas

A búcsú fájdalmas és szomorú a legtöbb esetben,

az elválás a megszokottól igen keserves lehet,

s zűrzavart okozhat a lelkekben, fejekben.

Sokféle búcsú létezik, s a legtöbbjük nem vidám,

nagyon meg tudja érinteni a dobogó szíveket,

és az elszakadás soha nem megy simán.

Ki a szerelmétől köszön el, sokszor meg is bánja,

és akkor kezdi el igazán értékelni a másikat,

mikor tudja, hogy többé már nem látja.

Aki eltávolodik a baráti körétől bármilyen okból,

más helyre költözik, megnősül, férjhez megy,

sokáig nem szabadul majd a sokkból.

A családtagok és a szerettek elvesztése végzetes,

hiába fogják egymás kezét a vég pillanatában,

tudják, hogy mindez immár végleges.

A búcsú fájdalmas, megtörheti az embert örökre,

az emlékképek bevillannak újra, újfent, ismét,

s az emlékezővel maradnak mindörökre.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30