Saját alkotásaim
Egy őszinte ember igazat mond, ha fáj is,
nem kertel és nem hazudik sohasem,
nem beszél mellé, sőt, még lát is.
Látja a valóságot és hallja a bánat szavát,
érzékeli a számtalan, gyötrő rosszat,
s ezek alól nem vonja ki önmagát.
Igyekszik segíteni, ahogy erejéből telhet,
s próbál fényt gyújtani a sötétségben,
miközben maga is visel elég terhet.
Egy őszinte ember nem hajlik meg soha,
mert van gerince, s van becsülete is,
a hitványságot pedig száműzi tova.
Aki fél a tükörbe nézni, annak van rá oka,
hiszen ott szembesülnie kell magával,
s mit a tükörben lát, nem egy csoda.
Sőt, éppen az ellenkezője, az az igazi való,
s hiába szeretne a legjobbnak látszani,
a tükör megmutatja, hogy csak csaló.
Csaló, mivel hazugul letagadja a látványt,
és önmagának is állítja, ez csak látszat,
hisz ő tündér, aki legyőzi a sárkányt.
Aki fél a tükörbe nézni, az a valóságtól fél,
mert az túlontúl fájdalmas tud lenni,
s így inkább a sötét hazugságban él.
Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,
és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,
ám az ember ez ellen nem tehet.
Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,
s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,
arra vágyik, hogy a lelke szálljon.
Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,
játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,
és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.
Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,
s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,
valamennyi gondját örökre feledve.
Az idő múlását megállítani biza reménytelen,
és ezen az önámítás sem tud változtatni,
minden próbálkozás erre, esélytelen.
A felfuvalkodott varangy öntelten dicséri magát,
állítja, hogy ő a legjobb, s legszebb varangy,
ő az, aki képviselheti a többiek szavát.
A többiekét, akik furcsa békahipnózisban élnek,
s nem félnek sem a gólyától, sem a siklótól,
bátran ellenállnak a ragyogó fénynek.
Hiszik, őket nem zavarhatja a tudás, az értelem,
és semmiféle gondolkodó, egyszerű béka,
hisz végül, övéké lesz majd a végtelen.
A felfuvalkodott varangy kihasználja a többieket,
szembe fordítja, míg a hazugságait ordítja,
és eközben le is tagadja a történteket.
Milyen jó is azt hallani, hogy szükség van reánk,
bármikor, bármiben és csak úgy alapból is,
miközben a végzet csókja vár miránk.
Hitegetés az élet nagy része, önimádás, kábulat,
egyfajta tévelygés a valóság pillanatai között,
amelyekhez fény és dicsőség társulhat.
Milyen jó is azt hallani, hogy mi mások vagyunk,
és nincs hozzánk hasonló, pedig ez hazugság,
magunk után semmi jót nem hagyunk.
Nem a pénz tesz emberré, hanem az igazi jellem,
a becsületesség, a tisztesség, a viselkedés,
és nem a nagyszájúság, a kellem.
A tettek bizonyítanak és nem a hazugságok árja,
nem az állandó ígérgetés, figyelemelterelés,
amelynek a kárát mindenki látja.
Nem a hitegetés és nem a valóságnak eltitkolása,
nem a szembe dicséret, ám a hátba egy kés,
s nem a hatalom gyakori fitogtatása.
Nem a pénz tesz emberré, hanem a szív, s a lélek,
a valódi emberség, a segítőkészség mindig,
ezek az alapjai, az igazi fénynek.
Sokan önmaguknak is hazudnak sok mindenről,
az életről, a valóságról és az érzelmeikről is,
s hagyományt teremtenek mindebből.
Hazugságok fortyogó lávájában telnek a napjaik,
hazugság lesz minden percük és pillanatuk,
s szégyentől piroslanak a fáradt arcaik.
Sokan önmaguknak is hazudnak, úgy könnyebb,
könnyebb elfogadni a cukormázas valótlant,
hiszen félrenézni a lehető legkönnyebb.
A sorsát senki nem uralja, hiába is szeretné,
s hiába is vágyja a nyugalmat, a békét,
sokszor az aggódás teszi beteggé.
Hiába álmodik az igazról, a szépről, a jóról,
és hiába vágyik elismerésre, dicséretre,
ha soha nem akar érteni a szóból.
Hiába álmodik oly csodásakat, hiába remél,
s hiába ontja magából az ígéretek sorát,
ha igazából csak magában beszél.
A sorsát senki nem uralja, hiheti, hogy igen,
és ámíthatja is magát azzal, hogy ő más,
végül megtudja, a valóság milyen.
Maszk mögé bújva nem a valóság látszik,
és nem is az igazság tündököl fényesen,
az elmével csakis a hamisság játszik.
Arc nélküli világban mindenki egy senki,
nem ember, nem lélek és nem élőlény,
olyasféle, kiket oly könnyű megvetni.
Az engedelmesség a gyengék miatt élhet,
miattuk szenved az értelem rengeteget,
és a tisztánlátás bizony miattuk félhet.
Maszk mögé bújva fog elpusztulni a világ,
mivel a rettegés és a félelem hatalmas,
az ostobák sírjain soha nem nő virág.
Évek óta ugyanazt játsszák, ugyanolyan módon,
ugyanazt a darabot, csak más szereplőkkel,
és semmit nem változtattak a múlton.
Évek óta ugyanazt játsszák, más maszkba bújva,
és más hacukában próbálnak jobbnak tűnni,
önmaguk hiteltelensége elől elbújva.
