Saját alkotásaim
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Egyszer minden véget ér, ez bármikor is történjen,
elköszön majd a jó, a rossz, az öröm és a bánat,
s mind ott haladunk, a fénybe menő ösvényen.
Búcsút int a szerelem, s bőröndjét veszi a szeretet,
a vidámság még mosolyogva kacag egy jókorát,
és meghajolva köszöni, hogy velünk lehetett.
Mankóval sántikál és búcsúzik tőlünk a fájdalom,
megannyi kín, s betegség is elhagy bennünket,
mindezeket látva, szem nem marad szárazon.
Egyszer minden véget ér, lejár az esti mesék kora,
fáradt testünk otthonra talál a csillagok között,
s tudjuk, innen nem lesz visszaút már soha.
Mindenkinek megvan a maga keserve, ami fáj,
ami égeti a lelkét, amely nyomorba dönti,
s amelyet sokszor elhallgathat a száj.
Legyen az idős, középkorú, vagy esetleg fiatal,
mindőjük küszködik valamivel az életében,
s az idők végezetéig tarthat a viadal.
Nem akarja megérteni egymást sajna az ember,
pedig túllépni a gondokon, s a fájdalmakon,
csakis együtt lehetséges majd egyszer.
Mindenkinek megvan a lehetősége és reménye,
ahogy megvannak a titkos álmai, s vágyai is,
ám ritkán kerül a sors az ember kezébe.
A lélek sebei sokszor életünk végéig kísérnek,
s habár néha felcsillan a vigasz reménye,
valójában meg úgysem kímélnek.
Sajnos hihetetlen fájdalom okozására képesek,
s olykor-olykor megszűnnek rövid időre,
ám elfeledni képtelen őket a képzelet.
Eme sebeknek okozója lehet gyász, szerelem,
kudarc az élet színpadán, nagy csalódás,
és kihagyott lehetőségek, vegyesen.
A lélek sebei bár láthatatlanok, szinte izzanak,
az ember próbálja ügyesen titkolni őket,
s reméli, eljön a számára a pirkadat.
Mindenki vívja a saját harcait az életének útján,
legtöbbször keserves e harc, néha kevésbé,
ám senki nem változtathat a múltján.
Az embernek gyakorta önnönmagával van baja,
és ezeket a bajokat megoldani igen nehéz,
s nehezen csendesül el a lélek zaja.
Mindenki vívja a saját harcait, de sokszor hiába,
és mikor nem sikerül változtatni a sorson,
a fájdalom hangjai szállnak a világba.
Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.
Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,
és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,
amíg még itt élnek mellettünk, velünk.
Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,
akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,
s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.
Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,
egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,
s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.
Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,
mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,
és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.
Egymást kézen fogva, könnyebb mindent túlélni,
elviselni a mindennapok terheit, ezt a világot,
s a félelmeken, a fájdalmakon túllépni.
Könnyebb megbirkózni a gondokkal, csalódással,
a veszteségek sorával, az igen nehéz sorssal,
és szembesülni a színtiszta valósággal.
Tisztább szívvel lehet szeretni, s őszintének lenni,
vidámabban megélni az élet számtalan percét,
és egy sikeresebb, boldogabb sorsért tenni.
Egymást kézen fogva, sokkal bátrabb is az ember,
nyugodtabb, meggondoltabb és segítőkészebb,
s ilyetén talán, emberibbé válhat egyszer.
Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,
számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,
s az ember elsüllyed a napok mocsarába.
Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,
gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,
s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.
Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,
amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,
s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.
Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,
bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,
ám feladni nem szabad, semmikor, soha.
Egy igazságtalan világban oly csodás az élet,
s mindennap egy igazi álomnak számít,
melyet dicsőíthet a rengeteg lélek.
Boldog minden eltelt perc és valamennyi óra,
a szíveket melengeti a gyötrelem tüze,
s nem számíthat senki, semmi jóra.
Micsoda öröm nélkülözni, jogok nélkül élni,
a szabadságot eltemetni valódi gyönyör,
s egy mámor állandóan csak félni.
Ki ne szeretné, ha elvennék mindenét hamar,
legalább nem lenne semmije, soha többé,
és nem létezhetne pénzügyi zavar.
Ki ne vágyna jó kis szenvedésekre, s kínokra,
és ki ne vágyna háborúra, pusztulásra,
miközben virágot visz a sírokra.
Egy igazságtalan világban sose volt igazság,
és soha nem is hiányzott, hiszen minek,
ilyen ez az élet, egy vigasság.
