Saját alkotásaim
Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,
a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,
és néma, fájó gyász érződik a levegőben.
Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,
ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,
s most, egy időre, az élők is békére lelnek.
Az élet nagy része keserűség, szomorúság és bánat,
kéretlen teher, mindennapi gondok sokasága,
s amíg élünk, számtalan pillanat fájhat.
Persze vannak nyugodtabb napok, s békésebb órák,
szeretetteljes percek, igazi vidámság és öröm,
no meg vágyak, melyek a végtelent róják.
Az élet nagy része keserűség, kötelezettségek sora,
s miközben túlzott elvárások kísérnek minket,
úgy tűnik, ennek nem lesz vége soha.
Sokan a keserűségüket, s a fájdalmukat nem bírják,
és másokon vezetik le a kínzó feszültségüket,
a lelki bajaikat, kívülállók kárára vívják.
Próbálják leplezni azt, ami valójában bennük rejlik,
tagadják, hogy lenne bármi, ami bántaná őket,
s azt hiszik, minden gondolatukat elrejtik.
Sokan a keserűségüket feloldani nem képesek soha,
és mindig találnak okot, hogy mást bántsanak,
holott önmagukban van a fájdalmuk oka.
Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,
csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,
s ez senki számára nem lehet vigasz ám.
Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,
és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,
végül értünk jön a halál, a fakó lovával.
Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,
minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,
mialatt a reményünk a semmibe szállt.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
Mindenkinek van bánata, amely elkísérheti a sírig,
amely soha nem hagyja nyugodni a lelkét,
s az a bánat, eljut egészen a szívig.
Ott megbújik, s rejtve munkálkodik, kínoz, gyötör,
néha már maga sem tudja, mióta szenved,
azonban mégis oly kitartóan pöröl.
Mindenkinek van bánata, mely álmaiban is kísérti,
s hiába minden, egyszerűen nem csitul el,
az embert az utolsó percig kíséri.
Önnön fájdalmait valamennyi ember maga érzi,
és önmaga szenved miattuk, bár leplezheti,
gyötrelmek között bizony nehéz élni.
A fájdalom elbizonytalanít, megkeseríti a lelket,
szétzúzza a figyelmet és mélabússá is tehet,
s a lélek kiutat ebből nehezen lelhet.
Más segíthet ugyan, ám a terheket nem veszi át,
nem is tehetné, hiszen neki megvan a magáé,
és szabadulást a sajátjaiból sem lát.
Önnön fájdalmait mindenki szenvedheti a sírig,
bár lehetnek időszakok, amikor kisüt a Nap,
és általa a remény, eljuthat a szívig.
A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,
elveheti az emberek életkedvét is jó időre,
s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.
A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,
megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,
s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.
A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,
kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,
és minden jó a szakadék szélére szorul.
A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,
kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,
s végül mosolyra görbülhet majd a száj.
Meddig tűri a lélek, hogy eltiporják újból és újra,
folyton megalázzák, elvegyék az életkedvét is,
s mindezt tegyék a jó köntösébe bújva?
Mikor ébred fel végre az altatásból, s az álomból,
mert úgy alszik, mint egykoron Csipkerózsika,
de a lelket ki szabadítja meg az átoktól?
A hiszékenység nem erény, sőt, a gyengeség jele,
a bizonytalanságé, a tudatlanságé, s a félelemé,
felnyílhat egyszer az emberek szeme?
Meddig tűri a lélek a semmibevételt, a fájdalmat,
képes lesz valaha magára találni és ha mégsem,
érdemel-e végül bármiféle szánalmat?
Egész életünkben, csupán mások szolgái vagyunk,
kidolgozzuk a lelkünket, a majdnem semmiért,
s magunk után szinte semmit nem hagyunk.
Nem fognak emlékezni reánk, mint dicső hősökre,
s mint egyfajta segítőre, támaszra, támogatóra,
sokkal inkább, mint gyáva, senki ősökre.
Azért élünk, hogy egyesek jól élhessenek általunk,
és miközben ők dőzsölnek a mi munkánk által,
mi csak a békés halálunkra várhatunk.
Egész életünkben számtalan bánat és keserűség ér,
megannyi lelki sebet szerzünk, sok fájdalmat,
ez az élet ennyi szenvedést tényleg megér?
