Saját alkotásaim
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
A növények néma sikolya nem ráz meg senkit,
mivel a fülnek nem hallható és nem zavaró,
így az embereknek ez nem jelent semmit.
Eközben a szerencsétlen növény fél és reszket,
látja, hogy letépik a rokona leveleit, ágait,
s ő eközben végig tehetetlenül szenved.
Amikor pedig rá kerül a sor, hiszi, eljött a vég,
érzi a bántalmazó kezeket, kínzó fájdalmat,
és rettegve könyörög, hagyják élni még.
A növények néma sikolya mindig az is marad,
néma, mely nem rengeti meg eme világot,
e világot, amely a pusztulás felé halad.
Az élet törekvések sora, az elejétől a végéig,
szakadatlan utazás az álmok világa felé,
s a hatása elér egész a lélek mélyéig.
Az élet törekvések sora, az volt és az is lesz,
s mielőtt valaki végleg leteszi a lantját,
emberségéből is bizton példát tesz.
A tökéletesség nem érhető el, de tenni kell érte,
az út igen nehézkes, fárasztó, túl kimerítő,
ám kiderülhet, hogy mégis megérte.
Megérte mert a szerzett tudás nem válik köddé,
minden új tapasztalat tovább edzi a lelket,
és az elme sem marad sekélyes többé.
A tökéletesség nem érhető el, ám remélni lehet,
remélni, hogy az ember ügyesebbé válhat,
és önmagáért még jóval többet tehet.
A hírek főleg a rosszról szólnak, hiszen az a cél,
elvétve akad csupán igazán kellemes téma,
s így a rettegés rendszeresen visszatér.
Háborúk, pusztítás és erőszak uralja a napokat,
a megtévesztés, a képmutatás állandósult,
erősen befolyásolva a kicsiket, nagyokat.
A hamisság, s a hazugságok óceánként áradnak,
megfertőzve az egykor oly értelmes elméket,
és gyakorta szinte viharként támadnak.
Már a vízcsapokból is politika és ármány folyik,
nem meglepő, hogy a víz ihatatlanná válik,
s úgy tűnik, eme posvány el nem fogyik.
A hírek főleg a rosszról szólnak, pedig volna jó,
a szeretet, a békesség, az öröm és hasonlók,
ám ezekről igen keveset hallatszik a szó.
A szeretet a feledésbe merül, ha így megy tovább,
hiszen olyan mértékben ölik ki a lelkeket,
amelyeknél nem igen van alább.
Megsemmisítik a jót, a pozitív érzelmeket végleg,
elszakítanak egymástól családot, barátot,
és fenntartják a látszatot, névleg.
Elidegenítik mindazt, ami egykoron összetartott,
mindazt a szépséget, értéket és tiszteletet,
ami a súly alatt sajnos összehajlott.
Ahogyan összehajlott az erős gerinc és a becsület,
immár a szívek sem mernek megdobbanni,
s így az emberek elveszítik az eszüket.
A szeretet a feledésbe merül, pedig az élet alapja,
nélküle nincs összetartás, s nincs békesség,
ez a főhajtás, a gonoszt emeli magasba.
A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.
A tükör előtt állva önmagát látja az ember,
a szemeiben tükröződnek a saját hibái,
amelyeket talán be is ismer egyszer.
Látja az idő nyomát, a terhek eredményét,
az elszalasztott pillanatokat, esélyeket,
és visszavágyja egykori szerencséjét.
A tükör előtt állva a valósággal szembesül,
azzal, hogy sajnos nem különb másnál,
s mindezt érzi is a lelkében legbelül.
Aki mindenbe beleszól, azt mindenki imádja,
odáig vannak attól, hogy szekírozzák őket,
és ezért küldenék egy másik világba.
Aki mindenbe beleszól, az mérhetetlen kincs,
hiszen ki ne szeretné a letolást hallgatni,
olyan ember bizony a világon nincs.
Aki mindenbe beleszól, annak a lelke keserű,
ám nem önmagát bántja, hanem másokat,
mivel a számára ez öröm, s egyszerű.
Aki mindenbe beleszól, saját terhét sem bírja,
nemhogy a másén tudna szívből segíteni,
és éjszakánként a párnáját telesírja.
Aki mindenbe beleszól, feledhetetlenné válik,
és emlegetni fogják az idő végtelen végéig,
miközben ő már a csillagokkal játszik.
A természet úgy örül a folyamatos háborúknak,
és a hihetetlen pusztításnak, amit elszenved,
oly boldog, hogy az emberek háborúznak.
Minden zege-zuga tele van lőszerrel, rakétával,
és a sok-sok soha le nem bomló hulladékkal,
ám e tények leplezve vannak hazugsággal.
Persze tudja, hogy ezek csakis díszei a Földnek,
örökre beleivódnak a talajba, minden sejtbe,
és jót tesznek az életnek, no meg a zöldnek.
Imádja azt is, hogy fentről szórják rá a mérget,
gyakorta be van csíkozva a tündöklő égbolt,
s eme gyakorlat sajnos nem igen ér véget.
Bezzeg a kisemberek, azok igazán szennyeznek,
az autóikkal, a légzésükkel és a létükkel is,
ám a bolygóért nem nagyon könnyeznek.
A természet úgy örül, hogy állandóan tiporják,
s az egykori gazdag élővilága csupán emlék,
immár fel sem ismeri régi szép mivoltát.
