élet Archívum - 74 / 96 oldal

Mókuskerékbe zárva

Mókuskerékbe zárva taposnak az emberek,

s bizony folyton van is mit taposniuk,

hiszen a tennivalójuk az rengeteg.

Születéstől kezdve a rabjai eme ketrecnek,

gondolkodás nélkül elfogadják a sorsot,

és észre sem veszik, hogy szenvednek.

Fáradnak, s pihegnek, de nem térnek észre,

elfogadják a parancsokat biz bármikor,

és nem merik azt mondani, mégse.

Nem állnak ellen, sajna túlontúl is gyávák,

megtesznek bármit, csak élhessenek,

s hiszik, majd kapnak ezért hálát.

Mókuskerékbe zárva nem az igazi az élet,

itt nincs önállóság és nincs szabadság,

pedig arra vágyik minden lélek.

Ketten indultak az élet útján

Ketten indultak az élet útján versengve,

két haver gondolta, megméretkezik,

s kihívták egymást versenyre.

A szabályok betartásával, vagy nélküle,

gyorsan nekikezdtek a küzdelemnek,

s lendületbe is jöttek szédülve.

Egyik akadályt győzték le a másik után,

éltette őket a siker, s az eredmények,

és hitték, egyikük sem puhány.

Eljött a nap, mikor az elágazáshoz értek,

s dönteniük kellett, jobbra, vagy balra,

eddig a percig oly sokat átéltek.

Itt végzetes próbára tette őket a sorsuk,

innen ugyanis már nem volt visszaút,

s mindketten tudták mi a dolguk.

Az egyiküknek sima út jutott táblákkal,

a másiknak göröngyös, gödrökkel,

s azokból pedig akadt százával.

Telt-múlt az idő, a nehézségek sora nőtt,

mindegyiküknek a sajátja számított,

s köréjük a végzet hálót szőtt.

A cél látótérbe került, mind a két pályán,

s az utolsó méterek voltak csak hátra,

ezt túl akarták élni bármi árán.

Ketten indultak az élet útján egykor rég,

ki a sima utat választotta, az elbukott,

ám a másikat megkímélte a vég.

Fagyos éjjelen

Fagyos éjjelen bagoly suhan a fák között,

új zsákmányra les, hiszen szeretne enni,

s meglát egy pockot a cserje mögött.

A pocok igyekszik láthatatlanná változni,

összehúzza magát, s mozdulatlanul vár,

mikor meghall egy varjút károgni.

A varjú azonban szintén zsákmányt akar,

neki is megfelelne a jól elhízott pocok,

nem szeret várni, s lecsap rá hamar.

Azonban a kiszemelt áldozata igen fürge,

bár lenézett rágcsáló, mégis jól harcol,

s ezért megy a varjú terve csődbe.

Ekkor sújt le a bagoly és gyorsan támad,

elsuhan a cserje fölött nagy karmaival,

odavág, ám a pocok még nem fárad.

Életét mentve inal a közeli üreg irányába,

ahol biztonságban érezheti majd magát,

s visszatérhet a megszokott világába.

A varjú és a bagoly összecsapnak fölötte,

mindketten az ízletes húsára vágynak,

s végül a földre csapódnak pörögve.

Fagyos éjjelen sem alszik az élet szikrája,

és bár a hatalmasok sokkal erősebbek,

a történéseket az életösztön diktálja.

A szeretet éjjelén

A szeretet éjjelén békésebb és nyugodtabb minden,

az emberek újra közelebb kerülnek egymáshoz,

harag, veszekedés és vitatkozás nincsen.

A szíveket átjárja a ragaszkodás, a melegség érzése,

másképpen dobbannak és más lesz a ritmusuk,

s kialakul egy különleges összhang a végére.

Odakint szállingóznak a hópihék és fújdogál a szél,

a Hold sejtelmes fénye megcsillan a friss havon,

s a remény érzése egy időre új életre kél.

A lakásokban, házakban megterített asztalok állnak,

és telis-tele vannak mindenféle finomságokkal,

a szobákban karácsonyi dallamok szállnak.

Ajándékok tömege pihen a feldíszített fenyők alatt,

színesebbnél-színesebb csomagolásban várnak,

s az ajándékozásból senki ki nem maradt.

Örömteli gyermeki arcok, simogatások és ölelések,

harsány kacagások, s vicces csipkelődések sora,

a mai estén megerősödnek a kötelékek.

A szeretet éjjelén annyira más a légkör, más az élet,

őszintébbek a szavak és igazabbak az érzések,

s boldogabbá válik valamennyi lélek.

Igazságot a világnak!

Igazságot a világnak, gyúljon fel végre újfent a fény,

tisztuljon ki a látás és nyíljon meg az értelem,

s pusztuljon el az összes gonosz lény!

Legyen vége az arcnélküliségnek, maszkokat a tűzbe,

elég volt a fenyegetésből és az aljas zsarolásból,

valamennyi bűnös legyen a pokolba küldve!

Nem kell a folyamatos hazudozás, pláne a sötét terv,

és ideje, hogy újjáéledjen az elfeledett tisztelet,

egymás elfogadásával az ember sokat nyer!

A tiszta, őszinte, s szívből jövő szeretet térjen vissza,

az ármány vonuljon a sötétbe, honnan származik,

a becsület és a tisztesség az igaz élet titka!

Tartsanak össze a családok, védjék és óvják egymást,

emlékezzen mindenki a régi, s csodás időkre,

mikor közösen átéltek már egy, s mást!

Igazságot a világnak, valós, teljes, titkosítatlan igazat,

a szabadság joga legyen ismét el nem idegeníthető,

s jöjjön el, a kristálytiszta levegőjű pirkadat!

A lét a tét

A lét a tét, nem más, csupán ennyi,

nem kellene már a létünkért tenni?

Biza eljött az ideje csatasorba állni,

s nem lustán a szent csodára várni!

Kiirtanak minket, hogyha hagyjuk,

a halált jobbról és balról is kapjuk.

Belefúlunk a gonosznak mocsarába,

s öntik a mérget mindőnk poharába.

El akarnak taposni, mint a férgeket,

s kitörölni az eddigi, tűrhető éveket.

Semmivé foszlik az összes tettünk,

s nézzük meg, hogy mivé is lettünk!

Elveszik tőlünk a levegőt és a jövőt,

elhamvasztják a fájón, sírva nyögőt.

Olyan ügyesen osztják meg a népet,

minden jó és szép a pokolban éghet.

Ím a gyerekek is céltáblákká váltak,

s ezzel a reményeik máris elszálltak.

Nem állnak le, s nem kegyelmeznek,

minden ellenállót megfegyelmeznek.

A lét a tét, nem más, csupán ennyi,

nem kellene már a létünkért tenni?

Biza eljött az ideje csatasorba állni,

s nem lustán a szent csodára várni!

Senki nem tudhatja 2

Senki nem tudhatja, hogy melyik a végső pillanat,

és mikor fejezi be majd az életét ezen a Földön,

s melyik napon jöhet el az utolsó pirkadat.

Nem lehet biztos benne, láthatja-e a Napot ismét,

bár hiszi, s reméli, folytatódnak a dolgos percei,

ám a szíve mégis sokszor elvinné biz innét.

Elvinné egy nyugodtabb, békésebb vidékre, tájra,

hol nincs rettegés, félelem, s nincsen rossz sem,

csakis szép, jó, vidámság és egészség várja.

Senki nem tudhatja, meddig ölelheti át a családját,

meddig cirógathatja a gyerekek kerekded arcát,

s melyik percben köszöntheti a saját halálát.

A kiirtás kapujában

A kiirtás kapujában állnak már a nagy tömegek,

rettegve, félelemmel átitatva és behódolva,

közöttük nők, férfiak, fiatalok, s öregek.

Homályos tudattal, gyáván és bénultan néznek,

legtöbbjük már gondolkodásra is képtelen,

s valamennyien a láthatatlantól félnek.

Félnek, mert elhiszik az aljas hazugságok sorát,

s agymosott zombiként engedelmeskednek,

nem mérlegelve mindennek a valós okát.

E viselkedésükkel a hóhérok kezére játszanak,

holott, ha elkezdenék használni az eszüket,

az élni akarásuknak adnának szárnyakat.

Egymással összefogva lerombolhatnák a tervet,

és visszakaphatnák az egykori jogaikat is,

ám tétlenül a lelkeik békére nem lelnek.

A kiirtás kapujában elhalnak az egykori fények,

és a felírat fennen hirdeti a belépők számára,

ti ostobák vagytok, s nem emberi lények.

Meddig tűr a világ?

Meddig tűr a világ, amíg elhal minden virág,

mikorra már nem marad szabadság és jog,

s nem visszacsinálhatók a hibák?

Mikor a szeretett már emlékként sem létezik,

az öleléseknek a vágya is bűnnek tartandó,

és a megváltás halálként érkezik?

Mikorra meddővé lesz a kedvesség, az öröm,

a szép és a jó borzalmas fogalmakká válik,

s az emberekből nem marad kő a kövön?

Amikor a szülők feláldozzák a gyermekeiket,

mivel gyávák és gyengék, csak rettegnek,

s míg nem hagyhatják el a ketreceiket?

Amíg létezni is iszonyatos vétségnek számít,

mivel a sötétség köreinek nem kellenek,

s a lelkeknek a sátán csapdát állít?

Meddig tűr a világ, míg a lélegzet fájdalmas,

kiüt mindenkin a ragya és az elváltozás,

s a lét önmagára nézve is szánalmas?

Harc nélkül feladni

Harc nélkül feladni, s elfogadni a halálos véget,

és küzdelem nélkül fejet hajtani a gonosznak,

az élet nem érhet ennyire ocsmány véget.

Mindazok, kik az élet színpadán nem harcolnak,

azt gondolva, hogy így megmenekülhetnek,

jót, igazán érdemeset soha nem alkotnak.

Hiába dugják a fejüket a homok alá igen sokan,

és hiába nem akarják elhinni a valóságot,

az önbecsapásból jó bizony nem fogan.

A sors nem kegyelmez és nem fog megkímélni,

nem bocsájtja meg az árulást, a hazugságokat,

s a bűntudat a halálig fog majd elkísérni.

Harc nélkül feladni nagy ostobaság, hiábavaló,

és felesleges az önámítás valamennyi fajtája,

valójában senki, sohasem feláldozható.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31