élet Archívum - 75 / 96 oldal

Hogy tud úgy élni?

Hogy tud úgy élni bárki, hogy elárulja népét,

és odadobja mások családját a kiirtásnak,

s a haláluk által gyarapítja pénzét?

A pénzét, mely milliók ártatlan vérétől ragad,

melyen nyomot hagyott idősebb és fiatal,

és amely a gyilkosok kezéhez tapad.

A hatalomért, s pozíciókért feláldozott lelkek,

nem fognak megbocsátani a bűnösöknek,

és azok feloldozást sohasem nyernek.

Nem mintha ez zavarná a gonoszok szolgáit,

hiszen éjsötét lelkük mérhetetlenül üres,

s vastag bőr fedi valamennyiük orcáit.

Hazudnak éjjel és nappal, letagadják az eget,

becsmérlik az igazat szólókat és a jókat,

a halállistán szerepel felnőtt, s gyerek.

Hogy tud úgy élni e lelketlen szörnyek hada,

nem sajnálva senkit és semmit, sohasem,

és mikor csap le rájuk már a kasza?

Eljött az idő

Eljött az idő az összefogásra és egymás segítésére,

a nézetkülönbségek megbeszélésére, de hamar,

s elindulni a család, a barátok megsegítésére.

A gyengék támogatására, a gyerekek megvédésére,

s a küzdelemre, együtt minden rendes emberrel,

és a saját, vagy mások hibáinak elnézésére.

Ideje vállvetve felsorakozni az igaz ügyek mellett,

s nem hátrálni, mert mindenki élete múlhat rajta,

ilyen módon harcolni még sohasem kellett.

Eljött az idő, s talán soha nem lesz már több esély,

hiszen a létünkre törnek a sötétség gonosz erői,

és mindegy, hogy ki mit hisz, óriási a veszély.

A Remény harca

A Remény harca mindig is az embereket szolgálta,

az idők elejétől őket lelkesítette és bátorította,

s nem hagyott senkit egyedül a sorsára.

Küzdött az életükért, a családjukért, sokat segített,

a gondokból, a nehézségekből, a fájdalomból,

és a kudarcból is igen sok erőt merített.

Vitézül csatázott minden korban és minden időben,

s nem adta még meg magát soha, semmikor,

s nem is szándékozik a közelgő jövőben.

Most azonban elképzelhetetlen gonosszal csatázik,

aki valamennyi emberi lélekre halált akar hozni,

s a pici babákra is kíméletlenül vadászik.

A Remény harca nem volt még ennyire kegyetlen,

ám felöltötte a páncélját és felcsatolta a kardját,

s érzi, hogy igenis győzhet most, a jelenben.

Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,

az emberek meg sem mernek már szólalni,

s csak magukban merengenek a múlton.

A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,

mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,

s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.

Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,

a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,

s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.

Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,

hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,

az utolsó porcig teljesen szétzúzván.

Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,

szeretnének megmenekülni a végzetük elől,

és letérni a sötétség útjáról valahogyan.

Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,

különben nem lesz innen visszaút sohasem,

és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.

Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,

és egymással szorosan karöltve, összefogva,

eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.

A sötétség patkányai

A sötétség patkányai évszázadok óta rejtőzködve éltek,

a városok alatt, a falvak házai között, a magtárakban,

s mivel nem mutatkoztak, semmitől nem féltek.

Láthatatlanul teltek a napjaik, s a homály fedezte őket,

megették a lakosok táplálékait a kamrákból, spájzból,

és a rengeteg evés után igen hatalmasra nőttek.

Idővel a járataik behálózták majdnem az egész világot,

útjaiknak csupán az óceán szabhatott kis időre határt,

ám eme túl nagyra nőtt fajta az alatt is átrágott.

Bekebeleztek minden ehetőt, amit csak el tudtak lopni,

és gondoskodtak az utánpótlásról is, a kölykeikről,

biztosították, hogy soha el nem fognak fogyni.

Újabban annyira felbátorodtak, mint még azelőtt soha,

és előbújtak immáron fényes nappal is a felszínre,

hiszen egy patkánynak mindenhez van joga.

A sötétség patkányai igyekeznek felemészteni a Földet,

s amennyiben nem sikerül megállítani e rágcsálókat,

igen hamar az egész élővilág életére törnek.

Az értelem tava

Az értelem tava egy letűnt kor maradványa,

egykor csodás napokat látott maga körül,

ám mára beindult a végső hanyatlása.

Egy mély völgyben található az ősidők óta,

sűrű erdővel borított hegyek néznek le rá,

és annak idején sok állat hallott róla.

Lejártak a partjára magukba szívni a tudást,

s naponta itták a kristálytiszta, dús vizét,

majd gyakorolták a menekülést, futást.

A tó fénykorában az egész helyet betöltötte,

s néha már olyannyira megtelt életerővel,

hogy a szárazabb helyeket is elöntötte.

Áldásos hatása érvényesült fűben és fában,

miatta borultak virágba a közeli mezők,

s vize éltette őket télben és nyárban.

Egy idő után zavaros víz csörgedezett belé,

teli vegyi méreggel, trágyával, kosszal,

és a szenny tömegével indult felé.

Mikor elérte, sűrű és sötét mocsok lepte el,

bűzös lett, az állatok ivás után meghaltak,

s a természet érezte, ez gonosz jel.

Az értelem tava a kiszáradás szélére került,

sekély lett, ám elérte egy friss vizű patak,

s a tó a végzet elől a reménybe merült.

A csökönyös alma

A csökönyös alma még az ágon függ mindig,

s nem akarja azt elengedni sehogyan sem,

körötte az elpusztított fák tömege izzik.

Szanaszét heverve a fája rokonai, a testvérei,

mindet kiirtották a kert gonosz birtokosai,

és semmi nem tudta őket megvédeni.

Egész évben szórták rájuk a gyilkos permetet,

azzal az ürüggyel, hogy megvédik a fákat,

s azok nem mérték fel jól a helyzetet.

Túl gyorsan nőttek, s terebélyesedtek nagyon,

a föld urainak már elege lett a termésből,

nem kell ennyi, döntöttek egy napon.

Ideje leszedni mit lehet, hisz az övék az mind,

más élőlény ne reméljen részesedést belőle,

és a fák pedig hadd égjenek ott, kint.

A csökönyös alma nem esett le, s mosolygott,

nem vette észre, hogy az éltető fája kidőlt,

holott akkor már rá is füst gomolygott.

A gonosz nem áll le

A gonosz nem áll le, amíg mindenkivel nem végez,

lesújt újra és újra és újfent, míg életben vagyunk,

nem kegyelmez, soha nem fog, s nem kérdez.

Nem kérdezi meg, hogy az emberek mit is szólnak,

és egyáltalán nem érdekli senki véleménye sem,

be akarja adni a mérget rosszaknak és jóknak.

A kivételezetteken kívül mindenkinek mennie kell,

muszáj lesz végleg elhagyni eme csodás világot,

s menekvést a pusztulás elől bárki nehezen lel.

Addig is arctalanná kívánnak tenni minden embert,

rettegő és félelemben élővé, megalázkodó rabbá,

felforgatva a mindennapokat, estét és reggelt.

A gonosz nem áll le, amíg azt tehet, amit csak akar,

ám az értelem és az összefogás meg tudja állítani,

s ha győznek, a gonosz több vizet nem zavar.

A szeretteinket elveszíteni

A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,

addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,

akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.

Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,

az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,

és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.

Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,

enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,

s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.

Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,

mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,

melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.

A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,

nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,

végezetül elragad bennünket is a messzeség.

Egy képzelt világban

Egy képzelt világban a gonosz nem létezik,

a boldogság, s az öröm ösztönösen érkezik.

A szeretet folyamatos és a szívek repesnek,

az emberek nevetnek, mindenkit szeretnek.

Nincs bűn és nincs bűnözés, nincs politika,

egyetlen nap sem unalmas, s nincs tragédia.

Étel, ital van bőven, semmiből nincs hiány,

valamennyi ember tudja, mi a helyes irány,

Mindennapos a szerelem, az ölelés, a csók,

s minderre rátesz a sok kacaj, nevetés, bók.

Zöldek a mezők, a rétek, s virágok nyílnak,

a lelkek e helyen különleges erővel bírnak.

Egy képzelt világban az óhajok teljesülnek,

nagyokat, s piciket szintúgy megbecsülnek.

Az álmok valóra válnak és a remény valós,

a sors a jóval és a széppel nem marad adós.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31