élet Archívum - 73 / 96 oldal

Élet, vagy halál

Élet, vagy halál, megmaradás, vagy a végzet,

ezeket a kérdéseket folyvást éli meg a képzet.

Szenvedés, netán öröm, sírás, esetleg nevetés,

szép idők, sanyarú sorsok és azután a temetés.

Állandóan vívódó lelkek és kavargó érzelmek,

biztos tudás, elszánt akarat, s tétova vélelmek.

Őszinte szeretet, s igaz ölelés, érdekek nélkül,

mindezektől az emberek élete biza megszépül.

Élet, vagy halál, tudás, netán hipnotikus álom,

a tiszta igazság, vagy a rabigában tartó járom.

Az örök sötétség, avagy az életet jelentő fény,

ezen a világon sok a kérdés és ez bizony tény.

Tavasznak szellője fújdogál

Tavasznak szellője fújdogál, éledezik a remény,

a szürke, s hideg napok lassan eltávoznak,

repedések láthatóak a tónak a jegén.

Egyre élénkebb az állatok eddig várakozó hada,

elkezdődik a fészek építés és az udvarlások,

s igen messze hallik a madarak dala.

A varjak serege még a városban legel egy ideig,

naponta károgással jelzik az idő változását,

s az őrszemeik a veszélyeket figyelik.

Tavasznak szellője fújdogál, megélénkül az élet,

különleges táncot lejtenek a párzásra várók,

s vidámsággal telik meg minden lélek.

Mindannyian eltávozunk egyszer

Mindannyian eltávozunk egyszer, a sors dönt, mikor,

és nem mindegy, milyen emlékeket hagyunk hátra,

ahogyan az sem, a halál reánk hogyan tipor.

Mindenkinek más az útja és az élete más titkot takar,

vannak, akiknek könnyű szellő simítja a napjait,

míg másoknak az édes dolgok íze is fanyar.

Akadnak olyanok, kiknek semmi, soha nem lesz elég,

mindannyiszor belekötnek mindenbe, mibe lehet,

másoknak a létét teljesen beszövik a mesék.

Mindannyian eltávozunk egyszer, ez fájó és szomorú,

azonban abban legbelül mind reménykedhetünk,

a sírunkon mindig lesz majd virág, koszorú.

Az utolsó esély

Az utolsó esély csupán egyszer adatik meg,

és ha elszalasztásra kerül ama lehetőség,

nem lesz több, mint egy koporsószeg.

Egy koporsószeg, mely egyedül keveset ér,

s amely nélkül ugyan nem zárt a koporsó,

a halál azonban mégis a maga útjára kél.

Azonban nem mindegy, hogy mikor visz el,

hiszen ki nem harcol meg a saját életéért,

az igazi nyugalmat a túlvilágon sem lel.

Addig a pillanatig azonban változhat a sors,

mivel becsülettel és kitartással küzdve,

a végzet nem lesz kegyetlenül gyors.

Az utolsó esély nem ajánlkozik fel kétszer,

s ha az ember nem meri megragadni azt,

marad a számára a végzetes kényszer.

Rabszolgává téve

Rabszolgává téve, milyen szép is lehet az élet,

mily varázslatosak a napok, a hosszú órák,

és mennyire felszabadult minden lélek.

Nem gyötri az embereket a gondolkodás terhe,

és még véletlenül sem mernek vágyakozni,

mások megmondják nekik, hogy merre.

Kikövezett út vezet számukra a biztos véghez,

nem köti őket semmi családhoz, gyerekhez,

baráthoz, szeretőhöz, hazához, s néphez.

Testükben a chip, amely nélkül nem élhetnek,

és más már nem is igen maradt a számukra,

az érzések tiltottak, így nem is félhetnek.

Maszkok teszik arctalanná valamennyi senkit,

s a legtöbbjük imádja az elhasznált levegőt,

ritkán a tisztából is beszív egy cseppnyit.

Nem maradt házuk, otthonuk, autójuk, lovuk,

és a gyermekeik kimondottan közjószágok,

kiknek az élethez aztán semmiféle joguk.

Rabszolgává téve mindennap öröm és nevetés,

muszáj vidámnak látszani, főleg jókedvűnek,

különben igen hamar meglesz a temetés.

Már nincs a világon más

Már nincs a világon más, csak a dicső méreg,

hiszen eltűnt minden, mi valaha érték volt,

s ebbe belesápad az öreg földkéreg.

Kihalt az összes emberinek nevezett érzelem,

viszont virágkorát éli a gonosz aljasság,

s odújába szorult vissza az értelem.

Fennen ragyog a rettegés, a félelem kultusza,

az önbecsapás és a hazugságban való hit,

s az egekben a józan emberek pulzusa.

Immáron a régi jó betegségek kora elveszett,

a gyötrő, akut gondok, s lázas szenvedések,

egyike sem volt előre megtervezett.

A természetet kivetkőztették igazi mivoltából,

s el lett tüntetve mindaz, ami szép, eredeti,

a sötétség követőinek a jóvoltából.

Már nincs a világon más, s nem létezik egyéb,

mint csakis a méreg dicsőítése, a behódolás,

s aki nem ébred, ebbe a csapdába belép.

Egymást támogatva

Egymást támogatva, egymást segítve kell haladni,

és akkor nem lehet megállítani az embereket,

a gonosz nem tud majd tovább maradni.

Össze kell fogni, de gyorsan, mert különben késő,

szeretni, s elfogadni egymást, tiszta szívből,

és akkor ez a harc lehet immár a végső.

Egymást támogatva szinte bármi elérhetővé válik,

felragyoghat ismét a szabadság, az élet napja,

s többé a lelkekkel a sötétség nem játszik.

A szakadék aljára zuhanni

A szakadék aljára zuhanni bizony elég könnyű,

mind, aki nem küzd, s nem harcol keményen,

ott végzi és az a pillanat fájdalmas, szörnyű.

Amíg bárki leér odáig, retteg, s hangosan ordít,

iszonyatos félelem járja át valamennyi sejtjét,

s a becsapódáskor nincs semmi, ami tompít.

Zuhanás közben bevillannak életének emlékei,

minden jó és rossz történet, öröm, s fájdalom,

a hite, a bizonyosság és a halvány sejtései.

Mikor a teste összecsap a kőkemény sziklával,

darabjaira hullik, csontjai eltörnek, s vérzik,

és a lelke elszáll a legféltettebb titkával.

A szakadék aljára zuhanni senki nem szeretne,

ám, ha nem tesz meg mindent a kis életéért,

elbukik, pedig még sokáig életben lehetne.

Minden szép és minden jó

Minden szép és minden jó, hallhatjuk naponta,

el vagyunk látva mindazzal, ami csak kell,

s a kamrákban sok a kolbász, a szalonna.

Van ott bőven tej, befőtt, savanyúság és méreg,

hullanak is a patkányok a sok finomságtól,

s a jómódtól gyorsan pusztulnak a népek.

Reggel kukorékol a kakas, a szemétdomb várja,

szokás szerint rugdal jobbra, s azután balra,

míg a ragacsos mocsokba süllyed a lába.

Az udvaron lévő állatok éhezik a napi betevőt,

ki vannak szolgáltatva a gazdáik kényének,

s érzik, hogy gyilokkal szórják a levegőt.

Minden szép és minden jó, így örömteli az élet,

nem szenvedünk hiányt, csak a valóságból,

s ennek örvendezzen valamennyi lélek.

A holtak éneke

A holtak éneke gyakorta felharsan az éjben,

az élők füleinek szinte halhatatlanul zeng,

és bár szívből szól, tovaszáll a szélben.

A síron túlról is igyekeznek szólni hozzánk,

s figyelmeztetni, hogy nagyon nagy a baj,

ideje lenne, ha végre mind összefognánk.

Küzdenénk a szeretteinkért, s önmagunkért,

mindazért, ami csak kedves a számunkra,

a létért, a gyerekekért, a családunkért.

Meg kell harcolnunk az igazságért, s a jóért,

a becsületért, bármiért, ami fontos nekünk,

egy ölelésért, csókért, egy igaz szóért.

A holtak éneke minden éjjel üzen mifelénk,

és bár nem halljuk, a szívünkben érezzük,

hisz szeretetet, s bátorságot áraszt felénk.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31