Saját alkotásaim
A tavasz és a remény kézen fogva járják az utat,
s amikor csatlakozik hozzájuk a napfény is,
az élet máris egy szebb világot mutat.
A tavasz és a remény táplálja az érzelmek sorát,
felvidítja az embereket, mosolyra fakasztja,
miközben feledteti a szürke tél nyomát.
Aki egyszer már elbukott, mert bűnös, vagy hibás,
az milyen alapon is okoskodik, s miféle jogon,
amikor a jellemtelensége nem lehet vitás?
Aki a szavát sosem állta, ám a pénzt azért imádta,
és megszegte az összes adott szavát bárki felé,
annak a nevét miért is foglalnák imába?
Aki csak feszültségeket szít és háborúkat támogat,
lenézi az egyszerű embereket, s megveti a jót,
miféle elképzelés szerint hibáztat másokat?
Aki egyszer már elbukott, mivel becstelen és aljas,
egy olyan valaki, akinek minden szava hazugság,
az nem szégyentelen, s főképp szánalmas?
A valótlanságot elhitetni nem nehéz, sőt, könnyű,
az emberek sokasága fogékony a hazugságokra,
hisz a szellemi szintjük nem túl magasröptű.
A valótlanságot elhitetni akár erőszakkal is lehet,
és ezt sajnos el is tűrik az emberek, elfogadják,
szentül hiszik, ez ellen senki, sohasem tehet.
Mindenki a saját dolgával foglalkozzon, ne a máséval,
és ne a mások életét kritizálja, hanem önmagáét,
s még azt is szívvel tegye, ne ártó szándékkal!
Mindenki a saját dolgával foglalkozzon, még ha fáj is,
és vetkőzze le végre az irigységet, a rosszindulatot,
s kezdjen valami igazán szépbe, jóba, de máris!
A jövő nem mindenkinek rózsás, van, akinek büdöske,
és amíg egyesek a csodás virágok illatát érezhetik,
addig másoknak a kellemetlen szag jut, örökre.
A jövő nem mindenkinek rózsás, van, kinek csak kóró,
s míg vannak, kikre folyamatosan mosolyog a Nap,
addig másoknak csakis vihar jut, életre szóló.
Az igazságtalanságokat elviselni hihetetlenül nagy teher,
és borzalmas a tisztességes lelkek számára megélni,
hogy a reményeik sokasága, mind a padló hever.
Az igazságtalanságokat elviselni nagyon kínzó fájdalom,
megégeti a tudatot, erősen megdobogtatja a szíveket,
és végül egy szem sem maradhat majd szárazon.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, hallik a cinegék dala,
a pintyek és a feketerigók is hirdetik már fennen,
a tél fáradtan csomagol, s indul végre haza.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, s igen vidám hangon,
érzik, a természet hamarosan zöld ruhába bújik,
és itt az idő, hogy az élet újra reményt kapjon.
Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,
és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,
miközben folyamatos korlátozások között fél?
Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,
és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,
ha a látványát mesterséges fények zavarják?
Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,
ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,
és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?
Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,
amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,
vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?
A félénk kis vízcsepp elsőként ugrott le a mélybe,
és elsőként hagyta el a nagy, sötét felhőjét,
ám egyedül volt, s ezt nem vette észre.
Amikor elérte a talajt, megütődött, de keményen,
e rideg világ igencsak megrémítette a lelkét,
hisz itt minden félelmetes a szemében.
Amíg rettegett csendben, indultak utána a társai,
akik úgy jártak, mint ő, ám összefogtak vele,
s onnantól nem kellett picinek látszani.
Immáron pocsolyát alkottak és hamarosan tavat,
elképesztő mennyiségben jött az utánpótlás,
és erre bizony nem létezhettek szavak.
A félénk kis vízcsepp megértette, reményt adott,
reményt az életre, egy jobb, egy szebb világra,
s maga után egy zöldellő mezőt hagyott.
Amikor végre feltűnik a fény a nehéz út végén,
a megfáradt ember alig hiszi el és felsóhajt,
érzi, ahogy éled a remény a lelke mélyén.
Amikor végre feltűnik a fény, ledobja a terheit,
amiket olyan régóta cipelt már, annyira rég,
s ez a pillanat megszépíti a végső perceit.
