Saját alkotásaim
Az élet nem egy vígjáték, sokkal inkább dráma,
amelyben mindenki eljátssza a szerepét,
sok tapsra és valamiféle csodára várva.
Az élet nem egy vígjáték, s nem vidám kacagás,
rengeteg benne a szomorúság és a bánat,
ám végül mégis győzhet az élni akarás.
A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.
Az életünk csupán egy szösszenet az időben,
melyet hol erre, hol arra fúj a sors szele,
és ez nem is fog változni a jövőben.
Az életünk csupán egy szösszenet, túl kevés,
túl rövid, túl bonyolult, s gyakorta nehéz,
sokszor drámai, ám néhanap mesés.
A léleknek nincs szüksége a bántásra, a semmire,
a rosszra, a sértegetésekre és a gonoszra,
hiszen azok nem visznek messzire.
Nincs szüksége az ármányra, s az irigységre soha,
ahogyan nincs a hamisságra, aljasságra sem,
mert azok nem vezetnek végül sehova.
A léleknek nincs szüksége hitegetésre, s ámításra,
van viszont szeretetre, boldogságra, örömre,
amelyek őt magát veszik számításba.
Immáron a telefonok bűvöletében élnek oly sokan,
kihalóban van a személyes kapcsolat, érzelem,
és emiatt az értelem is a vesztébe rohan.
Családtagok, barátok ülnek egymás mellett mélán,
egymáshoz csak ritkán szólnak, fejüket lehajtva,
miközben nyomogatják a telefont némán.
Gondolkodniuk felesleges, hisz azt az MI megteszi,
megalapozza a lustaságot, ahogy a kényelmet is,
s így szép lassan kihal mindaz, ami emberi.
Immáron a telefonok bűvöletében vergődik a világ,
eme csapdából az emberiség kimászni képtelen,
sokuknak már csak a képernyőn nyílik virág.
Nem biztos, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő,
sőt, nagy eséllyel már a jelen sem az övé,
hiszen a sors kegyetlen egy cselszövő.
Nem biztos, hogy az élet valós és nem illúzió,
illúzió, amelyben mind szerepet játszunk,
hisz a világ olyan, mint egy filmstúdió.
Mennyi lehetőséget mulasztunk el életünk során,
mennyi esélyt, mennyi szerelmet, mennyi jót,
félénkségünk és bizonytalanságunk okán.
Milyen sok dologba bele sem merünk fogni soha,
s bár képesek vagyunk igen szépeket álmodni,
mikor felébredünk, mindezek eltűnnek tova.
Mennyi lehetőséget fúj el előlünk a sorsunk szele,
s mennyi vágyunk marad csupán vágy, örökre,
miközben a lelkünk keserűséggel lesz tele.
Megható pillanatok, amelyek megérintik a lelket,
amelyeket felidézve megdobban a szívünk,
és melyek áthatnak minden percet.
Megható pillanatok, melyek libabőrössé tesznek,
amelyek könnyeket csalnak a szemünkbe,
s amíg élünk, mindig velünk lesznek.
Megható pillanatok és hihetetlen erejű érzelmek,
melyek olyan erősek, hogy beleszédülünk,
s melyek képesek legyőzni az értelmet.
Akinél a nyerő lapok vannak, az irányítja a játékot,
mosolyogva dőlhet hátra és igen elégedetten,
a többiekre pedig a vereség vet árnyékot.
Akinél a nyerő lapok vannak, az biztos a dolgában,
könnyedén veszi a létet, számára szép a világ,
hiszen nem osztozik a vesztesek sorsában.
Aki álomvilágban él, azt a valóság arcul csapja,
és hiába hitegeti magát, hogy csak képzeleg,
fájni fog, amíg önmagát helyre nem rakja.
Aki álomvilágban él, annak keserű lesz a reggel,
mert rá kell döbbennie, hogy az éjjelnek vége,
és nem álmodhatja ugyanazt még egyszer.
