Saját alkotásaim
Az elkábított tudat nem törekszik a fényre,
nem küzd, nem harcol, csak mosolyog,
s bár be van zárva, nem veszi észre.
Nem érdekli a valóság, hisz azt nem is érti,
az igazság a számára érdektelen, mese,
és miért is zavarják vele, ezt kérdi.
Az elkábított tudat édesded alussza álmát,
nem érzi a fenyegető veszélyeket sem,
s végleg lekapcsolták nála a lámpát.
Hiába ébresztene a kakas, ha csak zavar vele,
ha az udvar népe inkább aludna tovább,
és a fejük a napi gondokkal van tele.
A tyúkok, a libák, a kacsák, a juhok, alszanak,
ahogyan a kecskék is, no meg a tehenek,
s a disznók is álomnapokat tartanak.
A galambok sem vágynak a dúcból kirepülni,
a kutyák és a macskák sem a vackaikból,
mind igyekszik az ébresztőt kikerülni.
Hiába ébresztene a kakas, s hiába kukorékol,
az ő ideje már lejárt, az élővilág nem érti,
és ezért nem lesznek ott az ébredéskor.
A beidegződés sok rosszat teremt, biza sokat,
ellehetetleníti a jobb dolgok befogadását,
és mindebből jó soha nem fogant.
Olyan utat mutat, mely a valóságban nincsen,
egy utat, amely az álomvilág útjára terel,
s túlmutat értelmen, valódi kincsen.
A beidegződés sok rosszat teremt, ész nélkül,
a megszokás hatalma elaltatja az elmét,
s a különlegesség is elvész legvégül.
Egyszer minden mérlegre kerül, a jó, a rossz,
a szeretet, az igaz lélek és az önző érdek,
a bőség, a szélesség, no meg a hossz.
Megméretik a becsület, a tisztesség, a hűség,
a barátság, a szerelem, a valódi emberség,
a türelem hiánya és az egyszerűség.
Megméretik az élet, a sors, s legvégül a halál,
megméretik minden perc és az összes tett,
a jellem, melyből a mérleg keveset talál.
Ugyanakkor mérhetetlen a gyűlölet, a harag,
a gonoszság, a kegyetlenség és az irigység,
a butaság, az illúzió, s az ellopott javak.
Mérhetetlen az ostobaság és a hiszékenység,
a kapzsiság, a hazugság, a hatalomvágy,
a düh, a kivagyiság, s az értetlenség.
Egyszer minden mérlegre kerül, de minden,
maga az ember is, úgy, ahogyan létezett,
és aki elbukik, annak visszaút nincsen.
Mennyi öröm is adódik az életben, de mennyi,
minden perc vigasság, boldogság, mosoly,
s mindezekért nem is kell sokat tenni.
A szeretet állandó, s a barátságok igen mélyek,
a családok összetartanak, a szerelem örök,
s a lelkek a ragyogó csillagok felé néznek.
Nincs veszekedés, nincs viszály, s nincs harag,
a békesség és a nyugalom alapvető értékek,
mindezek leírására alig léteznek szavak.
Az ölelések mindennaposak, az álmok szépek,
a vágyak tiszták, önzetlenek, szívből jövők,
s esténként soha nem üldöznek a rémek.
Mennyi öröm is adódik az életben, de mennyi,
az ember fel sem fogja, milyen szerencsés,
s hogy e világon megfizethetetlen lenni.
A pökhendi hörcsög hajókázik a szakadék felé,
ott szeretne fotózkodni majd, a mélységben,
hisz ő a legjobb, hasít a felismerés belé.
Amíg evez, az jár a fejében, hogy milyen bátor,
mennyire okos, merész, a népe kiválósága,
s ezt szereti is hallani, naponta százszor.
Már hallja, ahogy a lezúduló víz alul dübörög,
ez a robaj félelmetes és eléggé meg is ijed,
ám nem teheti meg, hogy csak ücsörög.
Ahogy a szakadék széléhez ér, nyel egy nagyot,
lelki szemei előtt látja az otthoni raktárait,
amelyekbe gyűjtötte a rengeteg magot.
Egy pillanattal később hirtelen zuhan is lefelé,
hangosan visítva markolja a csónak oldalát,
s nem érzi magát bátornak, mint idefelé.
A hangos becsapódás közben levegőt sem vesz,
utána felsóhajtva tapogatja a pofazacskóját,
s érzi, nem biztos, hogy mindent jól tesz.
A partra érve fellélegzik és örülni kezd nagyon,
övé lesz a dicsőség, ezt fotókkal bizonyítja,
s amit eme útjáért kap, az jókora vagyon.
A pökhendi hörcsög hajókázik büszkén tovább,
úgy véli, ennél mélyebb pont nem létezhet,
ám egy feneketlen örvény várja odább.
Másodpercek, percek, órák,
mind a végtelen útját róják.
Sebesen szállnak a széllel,
küzdenek a nyárral, s téllel.
Útjukat nem állhatja semmi,
mindig előre fognak menni.
Adnak örömöt, meg bánatot,
ismerik a galaktikus járatot.
A múlt emléke fennen lebeg,
a jelen szemeink előtt pereg.
A jövő sok kérdőjel, s talány,
az ember ehhez képest parány.
Idő. Sokszor kevés jut belőle,
bárki bármit gondoljon felőle.
Drágább az aranynál, pénznél,
gyorsabb az elménél, fénynél.
Gazdálkodni igen nehéz vele,
a zseb hiába van pénzzel tele.
Mégis elvesztegetik oly sokan,
holott a pillanat nem vár, rohan.
Érzéseket repít szárnyain tova,
ha hibázol sem állhat meg soha.
Érdemtelenekre pazarolni hiba,
efelől nem lehet kétség, sem vita.
Az emberek önként adják fel az egykori énjüket,
s dalolva mondanak le mindenféle jogukról,
miközben a szemükben ott a rémület.
Annyi teher és megannyi félelem rakódik rájuk,
az eddigi álmaik útban vannak a semmibe,
s újabban csak a biztonság a vágyuk.
Az emberek önként adják fel az életük értelmét,
az önálló gondolkodásukat, szabadságukat,
és mindőjük megszokott kényelmét.
A hiénák királynője élvezi a zsarnoki uralmát,
és lekenyerezve a hozzá közelebb állókat,
húscafatokkal biztosítja a hatalmát.
A többi hiéna lényegtelen, ők csupán szolgák,
örüljenek, hogy egyáltalán még élhetnek,
és elvárja, tegye mindőjük a dolgát.
Sikeresen vadásszanak, vagy gyűjtsék a dögöt,
s ha netán szerencsésen élelemhez jutnak,
ő nem habozik, üvölti, máris jövök.
Hisztérikus kacagása megrémíti az élővilágot,
félelmet és rettegést szül amerre csak jár,
ám ettől még nem nyer bizonyosságot.
Bizonyosságot afelől, nincs igazán veszélyben,
az ellene lázadó hiénák még kissé gyengék,
de lesújt majd rájuk, nagyon keményen.
A hiénák királynője félti és védelmezi trónját,
kész ölni, gyilkolni, s alakoskodni is érte,
egyelőre örül, mivel túlélte a próbát.
Elég nagy baj az, ha valaki néz, de mégsem lát,
s a szemei hiába is vannak látszólag nyitva,
ha nem ismeri fel sem a füvet, sem a fát.
Elég nagy baj az, ha valaki lekicsinyli az igazat,
mert a tudata egykori lángja csupán pislákol,
és nem fogja fel, hogy a világ egy kirakat.
Elég nagy baj az, hogy emberek idáig jutottak,
s oly mértékben eltompultak az évek során,
hogy immár csak a valótlanra nyitottak.
