Saját alkotásaim
Felfogni a felfoghatatlant senki nem képes,
hiába is szeretné megérteni a végtelent,
az ember elméje behatárolt, véges.
Felfogni a felfoghatatlant soha nem sikerül,
lehet próbálkozni, igyekezni és tanulni,
mindez sajnos kevés, végül kiderül.
Amikor nem lát a szem, s tompul az elme,
az érzékek az álmokkal aludni térnek,
a reménynek nincs a jövőre terve.
Amikor nem lát a szem és közeledik az éj,
a meggyötört lélek is leteszi a lantot,
s könnyes szemekkel pihenni tér.
Hatvannégy éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad sosem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna én akármi,
soha nem szerettem várni,
senkire és semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltom fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne épp elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincsen,
becsületem minden kincsem.
Az a nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
ám kérik a részüket a jóból.
Semmit nekik!
Aki a mások fájdalmának örül,
előbb nézzen otthon körül.
Silány-hitvány!
Én az egész népet tanítanám,
drága nemzetem és hazám.
Hív a tiszta szív!
Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.
Az idő túlmutat rajtunk, bármit tegyünk,
nem szépít meg semmit, nem hazudik,
s nem foglalkozik vele, mi lesz velünk.
Nem áltat, nem ígér, s nem is kegyelmez,
nem szán meg, nem könnyezik értünk,
nem veregeti a vállunkat, fegyelmez.
Nem ölel át, s nem fogja meg a kezünket,
nem csókol arcon, nem játszik velünk,
azonban ő zárja le majd a szemünket.
Az idő túlmutat rajtunk, kicsik vagyunk,
erőtlenek, gyengék és túlontúl gyávák,
a végtelenben nem harsog a szavunk.
A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,
az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,
s aki mindezzel szembeszáll, merész.
A valóságot elfogadni mámor a semmibe,
önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,
azonban mindez nem jó semmire.
A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,
mivel a tudat és az elme nem is bírja el,
s ez ellen az ember nem sokat tehet.
Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,
rajta háború, pusztulás, temető látszik,
ez a kép valósághű és realista nagyon.
A kép előtt állók tekintete merev, komoly,
döbbenten bámulják az alkotást sokáig,
és egyikük arcán sem látszik mosoly.
A lelkükben, mélyen, megborzong valami,
szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,
és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.
Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,
ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,
és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.
Viharfelhők gyülekeznek az égen,
még csend honol a kietlen tájon,
legtöbben meglapulnak az éjben,
félnek, nehogy a vihar szele fájjon.
Becsukják a szemüket, ám hiába,
nem menekülhetnek a valóság elől,
rettegve kiabálhatnak a sötét világba,
süket fülekre találnak mindenfelől.
Nem akarják látni mi is vár rájuk,
azt hiszik ők kivételek, ők mások,
bíznak benne, hogy teljesül a vágyuk,
holott nem egyebek, csupán bábok.
Végül lesújt a villám, feltámad a szél,
felnyílnak újból a lehunyt szemek,
végre az önámítók hada új életre kél,
s megteszik a vihar ellen amit lehet.
Mikor a félelem irányít, akkor nincs remény,
nincs megnyugvás és nincs békesség,
az élet pedig rettentően kemény.
Mikor a szemek nem látnak, csak az orrukig,
és azt csak veszik észre, amit engednek,
akkor azt bánni fogják, holtukig.
Mikor az ész alszik, s a hiszékenység az új úr,
könnyedén elhallgattatják az értelmet,
a lelkekben a bizonytalanság dúl.
Mikor családtagokat uszítanak egymás ellen,
s azok egy része engedelmes bábbá válik,
nem számít a vér, igazság, jellem.
Mikor a félelem irányít, az embereknek vége,
a szabadságuk a múlté lesz, véglegesen,
és soha többé nem jutnak a fénybe.
