Saját alkotásaim
Masszává gyúrva mindenki egyformává válik,
megszűnik a tehetséges, a rendkívüli, a jó,
és a sors a különlegessel is elbánik.
Örökre eltűnik a világból az érzelem, s a vágy,
a becsület, a szép álmok, az igazi szeretet,
és ami marad, az gusztustalan, lágy.
Masszává gyúrva az élet nem ér semmit, soha,
s ha az emberiség nem küzd mindez ellen,
nem mentheti meg semmiféle csoda.
Fárasztó mindennapok és kimerült emberek hada,
rengeteg a sérült lélek, a megsebzett szív,
s még csak ezután következik a java.
Túl gyorsan terjed a homály, a fény ereje gyengül,
a látótér beszűkül, az elmék üressé válnak,
s a nyomás eme világon nem enyhül.
Fárasztó mindennapok gyötörnek öreget, s fiatalt,
elvéve a jövő reményét mindenkitől, aki él,
s kik így nem arathatnak soha diadalt.
Egymást kézen fogva, könnyebb mindent túlélni,
elviselni a mindennapok terheit, ezt a világot,
s a félelmeken, a fájdalmakon túllépni.
Könnyebb megbirkózni a gondokkal, csalódással,
a veszteségek sorával, az igen nehéz sorssal,
és szembesülni a színtiszta valósággal.
Tisztább szívvel lehet szeretni, s őszintének lenni,
vidámabban megélni az élet számtalan percét,
és egy sikeresebb, boldogabb sorsért tenni.
Egymást kézen fogva, sokkal bátrabb is az ember,
nyugodtabb, meggondoltabb és segítőkészebb,
s ilyetén talán, emberibbé válhat egyszer.
Mikor aludni térünk, gondokkal a vállunkon,
egy ideig még elmerengünk az életünkön,
és jobbra-balra forgunk az ágyunkon.
Mikor a szemeink leragadnak, közel az álom,
az utolsó gondolatunk szép és jó legyen,
hogy a lelkünk csodás helyre szálljon.
Mikor aludni térünk, velünk alszik a remény,
s biztat, mi rémálom volt eddig, elmúlik,
ezután az élet már nem lesz kemény.
A gyengélkedő remény tanácstalanul várakozik,
és maga sem tudja, hogy mihez is kezdjen,
ám látja, mindenki békére vágyakozik.
Békére, biztonságra, s főleg egy élhetőbb életre,
nyugalomra, szeretetre, és boldog napokra,
nem pedig szegényes, keserves évekre.
Vidám percekre, órákra, egészségre, szerelemre,
nem korlátozásokra, vagy megfélemlítésre,
tiltásokra, s kikényszerített fegyelemre.
A gyengélkedő remény próbálkozik talpra állni,
s igyekszik végre összeszedni magát újból,
hiszen szeretne ismét emelt fővel járni.
Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,
olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,
s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.
Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,
s végül senkinek nem maradhat semmije,
hiszen el kell tartani a hazug csalókat.
Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,
hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,
s aztán örömtáncot lejteni mindettől.
Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,
örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,
s hogy a halál mosolyogva érkezik.
A régi, szebb idők, soha nem térnek vissza,
s hiába remélik az emberek oly nagyon,
a keserű poharat mindenki kiissza.
Hiába hiszik, hogy elszálltak a viharfelhők,
és velük eltávozott a kegyetlen vihar is,
nem lesznek többet bárányfelhők.
Nem fog ugyanúgy sütni a Nap a kék égen,
nem illatoznak a virágok a zöld réten,
s nem ragyog a Hold sem az éjben.
A régi, szebb idők, örökre letették a lantot,
és végleg elköszöntek ezen világtól,
hátrahagyva tömérdek sírhantot.
Mennyire jó lenne egy gondtalan világban élni,
ahol a békesség és a boldogság természetes,
s amelyben nem kellene sosem félni.
Ahol mindig ragyog a Nap és ahol zöldell a rét,
kristálytiszták a vizek, bőven terem a föld,
s ahol soha nem lesz veszélyben a lét.
Ahol a szeretet szívből jövő és a becsület tiszta,
az ölelés igazi, a család, a barátság fontos,
s ahol a múltat senki nem sírja vissza.
Mennyire jó lenne egészségesen élni az éveket,
és jó emberként megöregedni annak idején,
leélve egy gyönyörű, s teljes életet.
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
Minek a fazék, ha nincs mit főzni benne,
ha nehezen futja még a levegőre is,
és ha nem jut semmi a zsebbe?
Miért is dolgozik az ember egy életen át,
ha élete munkája nem őt gazdagítja,
s abból, mit keres, keveset lát?
Miféle világ az, ahol a jó folyvást veszít,
s amelyben a jutalom maga a kínzás,
miközben a rossz büszkén feszít?
Hová lett a józan ész és hova az igazság,
hol bujkál a remény, s hol a becsület,
amióta a pokolban dúl a vigasság?
Hová lett az egészség és hova a szeretet,
csak úgy elköszöntek parancsszóra,
s elhagytak felnőttet, gyereket?
Miképpen süllyedt az értelem a mélybe,
s valaha ki tud mászni a béka alól,
hogy újra felnézhessen az égre?
Minek a fazék, ha csakis a tűzhely dísze,
s nem több, mint egy látványos tárgy,
vajon még így is hathat a szívre?
