Saját alkotásaim
Tűzben ég a lélek, miközben önnön vágyai perzselik,
s lassacskán hamuvá válik az emésztő tűztől,
miközben a reményeit szépen elveszik.
Tűzben ég a lélek, s a fájdalmát belekiáltja a világba,
igyekszik megszabadulni a pokoli forróságtól,
próbálkozik is keményen, ámde hiába.
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Ha nem kellene ennünk, sokkal jobb lenne a sorsunk,
hisz nem menne el annyi pénzünk élelmiszerre,
s ezáltal jóval egyszerűbb lenne a dolgunk.
Nem töltenénk el annyi időt bevásárlással és főzéssel,
több maradna a hobbira, a kedvenc dolgainkra,
s nem lenne gondunk a hiánnyal, bőséggel.
Ha nem kellene ennünk, teljesen más lenne ez a világ,
nyugodtabban, békésebben élnénk a napjainkat,
és nem a túlélésről szólnának csak az imák.
Halványodnak a fények, a Karácsony búcsút int nekünk,
magával viszi a szeretet és a békesség javát,
ám egy év múltán újra itt lesz velünk.
Megmutatta újfent, hogy nélküle annyira más ez a világ,
és valóban, visszatérnek a szürkeség napjai,
s folytatódik a harc, a szokásos viták.
Folytatódik a nélkülözés, az áremelkedés, s a küzdelem,
tovább fojtogatnak a hitelek, az eladósodás,
és az emberek fohászkodnak szüntelen.
Visszatér a közöny, a meg nem értés, a terhek sokasága,
az irigység, a gonoszság és az érzéketlenség,
oly sokan merülnek a bűnök mocsarába.
Halványodnak a fények, az ünnep varázsa elillan hamar,
feledésbe merülnek az ajándékok, az ölelések,
és visszatér a valóságos élet, ami fanyar.
Ha nincs szeretet, akkor mi értelme a létnek,
mi értelme az állandó küszködésnek,
és hol marad a helye a fénynek?
Hol marad a helye a szívben az érzelmeknek,
s mi védi meg a lelkeket a fájdalomtól,
mit tarthatunk így értelmesnek?
Ha nincs szeretet, sötétbe fog borulni a világ,
elvész minden, ami egykoron érték volt,
s nem számítanak soha a hibák?
Teliholdas éjjel, amikor a Hold fennen ragyog,
s a csillagok között mosolyogva bandukol,
pihenőre térnek a kicsik, s a nagyok.
Mind álmodnak valami szépről, s valami jóról,
a rejtett vágyaik szárnyra kelnek az éjben,
s gyémántot varázsolnak a friss hóból.
Teliholdas éjjel, az ablakokat belepi a jégvirág,
és miközben békésen alussza álmát a világ.
ízelítőt ad az erejéből a tél, meg a jégvilág,
Szükség van a reményre, mindenkinek, mindenkor,
mivel nélküle oly álmatlanok a sötét éjszakák,
s felbukkanhat a balszerencse mindenhol.
Az élet igen sokszor kemény, rideg és biz kegyetlen,
rengeteg fájdalmat, csalódást, s bánatot okoz,
így szép álmok helyett, zavar van a fejekben.
Szükség van a reményre, talán jobban, mint valaha,
olyan időket él az emberiség, amely veszélyes,
s a reménytől, feléledhet a túlélés parazsa.
A mesék kábulatában olyan szépnek tűnik az élet,
annyira megnyugtatónak és igen békésnek,
ahol boldogságban élhet minden lélek.
Olyannak, ahol nem létezik rossz, harag, ármány,
sem kényszer, sem betegség, szörnyű gonosz,
s nincs adósság, teher, senkinek a vállán.
A mesék kábulatában nincs szomorúság és bánat,
csakis mosoly, öröm, vidámság, igaz szeretet,
s még a hihetetlen ostobaság sem fájhat.
A mesék folyama egyre sebesebben zúdul a mélybe,
egykor egészen magasról indult a hosszú útjára,
a természet minden lényét próbára téve.
Azóta többször átmosta már a világ oly sok pontját,
sokszor elsodorta az útjába kerülő akadályokat,
és megnehezítette az élni akarók sorsát.
A mesék folyama nagyon mély, széles, s nő az ereje,
az összegyűlt hordaléka zavarossá teszi a vizét,
s az élet alakításában túl nagy a szerepe.
Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,
s nem beleolvadni az arctalan masszába,
a rossztól, a gonosztól sosem félni.
Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,
s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,
örömöt lelni a legapróbb virágban.
Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,
és segíteni a gyengéken, az elesetteken,
s azokon, akik bizony védtelenek.
Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,
és mindazért, ami kedves a szívünknek,
s harcolni, egy örökkévaló békéért.
