Saját alkotásaim
Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,
csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,
s ez senki számára nem lehet vigasz ám.
Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,
és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,
végül értünk jön a halál, a fakó lovával.
Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,
minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,
mialatt a reményünk a semmibe szállt.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
Mindenki vágyik valamire, boldogságra, jóra, szépre,
s arról álmodik, hogy egyszer el is éri mindezt,
csak a szerencse mellé állna már végre.
Mindenki vágyik valamire, sikerre, felhőtlen örömre,
igaz szeretetre, szerelemre, s egy jobb világra,
amelyben békességben élhetne örökre.
A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,
és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,
örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.
Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,
akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,
s a szörnyűségekben soha nincs határ.
Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,
mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,
s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.
A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,
nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,
és amíg nem teljesít, békességre nem lel.
A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,
az elvetett magok termése immár leszedésre vár,
ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.
A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,
elveheti az emberek életkedvét is jó időre,
s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.
A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,
megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,
s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.
A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,
kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,
és minden jó a szakadék szélére szorul.
A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,
kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,
s végül mosolyra görbülhet majd a száj.
Leereszkedőben a köd ismét, befolyásolja a látást,
szürke homályt bocsájt az élővilágra újfent,
s lassan alig lehet meglátni a lámpást.
A lámpás pislogó fénye egyre gyengébben világít,
valaha a reményt jelképezte a sötétség idején,
ám újabban egyre kevesebbeket irányít.
Leereszkedőben a köd, s a homály gyorsan terjed,
nagyon beszűkíti a látóteret, nehezíti a légzést,
és számtalan sötét titkot, jó időre elfed.
Meddig tűri a lélek, hogy eltiporják újból és újra,
folyton megalázzák, elvegyék az életkedvét is,
s mindezt tegyék a jó köntösébe bújva?
Mikor ébred fel végre az altatásból, s az álomból,
mert úgy alszik, mint egykoron Csipkerózsika,
de a lelket ki szabadítja meg az átoktól?
A hiszékenység nem erény, sőt, a gyengeség jele,
a bizonytalanságé, a tudatlanságé, s a félelemé,
felnyílhat egyszer az emberek szeme?
Meddig tűri a lélek a semmibevételt, a fájdalmat,
képes lesz valaha magára találni és ha mégsem,
érdemel-e végül bármiféle szánalmat?
Színház az egész világ, s mindenki színész benne,
valamennyi ember eljátssza a saját szerepét,
anélkül, hogy ennek a tudatában lenne.
A szereposztás ki van osztva, változatos és véges,
sokaknak csupán egy egyszerű szerepe van,
amíg mások szerepe kegyetlen, s véres.
A színpadon mindent el lehet játszani, s bármikor,
ugyanakkor semelyik szerep nem állandósul,
és bármelyik, az emberi lélekre rátipor.
Csalódást okozni nehéz, eme komikus drámában,
a szereplők sokszor fel sem fogják amit kell,
és elvesznek majd a sötétség árnyában.
Színház az egész világ és a színpad, maga az élet,
amelyben soha, semmi nem lehet tökéletes,
s melyben gyorsan száguldanak az évek.
Az ígéret akkor jó, akkor ér valamit, ha betartják,
és nem csupán szófoszlányként használják,
hogy az embereket általa becsapják.
Olyan, mint az adott szó, amely érték volt valaha,
mely szent volt a becsületes emberek előtt,
és melyet éltetett az igazság parazsa.
Az ígéret reményt adhat a reménytelenség idején,
és egyfajta lelki támasz nyújtására is képes,
békességet hozhat, a káosz szigetén.
Ki tudja, meddig lehetnek velünk a szeretteink,
és meddig fogunk emlékezni majd reájuk,
vagy miket őriznek meg az emlékeink?
A szeretetünket sokszor nem tudjuk kimutatni,
s emiatt látszólag talán ridegnek tűnhetünk,
ám kérdés, hová fogunk így kilyukadni?
Addig kellene szeretnünk, s élnünk, míg lehet,
kedvesen cirógatnunk, gyengéden ölelnünk,
s átéreznünk, a lelkünknek ez mit is jelent.
Ki tudja, reánk mi vár, meddig is rójuk az utat,
mi mindent kell még tennünk és kibírnunk,
és mutat-e a sors, a legvégén kiutat?
