Saját alkotásaim
Az idő mindenkin kifog, legyen nő, vagy férfi,
hegekkel és ráncokkal díszíti fel az arcot,
akkor is, ha ezt soha, senki nem kéri.
Megőszíti a hajakat, netán el is köszön tőlük,
fokozatosan megritkítja, s gyengévé teszi,
többé nem lesz dús és fényes belőlük.
Az idő mindenkin kifog, az ember tehetetlen,
és bár a lelke a végsőkig fiatal maradhat,
sajnos a teste számára ez lehetetlen.
Van-e olyan ember, akinek soha nem fáj semmije,
aki állandóan boldog, szeretetteljes és vidám,
s aki majd vígan fog távozni a semmibe?
Van-e olyan gyermek, akinek az élete csupa öröm,
akit nem terhel az iskola és a követelmények,
s aki az elvárásoknak félvállról köszön?
Van-e olyan ember, akit nem nyomaszt ez az élet,
akinek az egészsége kiváló és még nem sérült,
s akibe gyakorta csak hálni jár a lélek?
Könnyebb magyarázkodni, mint megoldást találni,
és kényelmesebb kikerülni a problémák sorát,
s egyszerűbb is, mint a padlóról felállni.
Könnyebb magyarázkodni, mint belátni a hibákat,
és könnyebb szemet hunyni, mint előremenni,
s bizonyítani, hasznosak vagyunk a világnak.
A hiszékenyek világában minden álomszerű, csodás,
csupa jó dolog történik és a vágyak teljesülnek,
s nem érződik, hogy mindez csak agymosás.
A hiszékenyek világában a valóságnak sosincs alapja,
az csak szemfényvesztés és megtévesztések sora,
kérdés, az igazságot az ember mennyire akarja?
Évek óta ugyanazt játsszák, ugyanolyan módon,
ugyanazt a darabot, csak más szereplőkkel,
és semmit nem változtattak a múlton.
Évek óta ugyanazt játsszák, más maszkba bújva,
és más hacukában próbálnak jobbnak tűnni,
önmaguk hiteltelensége elől elbújva.
Mire magához tér réveteg állapotából az ember,
meglehet, hogy már túlságosan késő lesz,
és bizony ő, ezen a világon nem kell.
Mire magához tér, rádöbben, elvették mindenét,
félrevezették, becsapták, végig kihasználták,
s most fizetheti a hiszékenysége hitelét.
Mire magához tér, nincstelen lesz és tehetetlen,
szabadságától megfosztott, mint a rab madár,
mert elhitte, hogy küzdenie lehetetlen.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,
egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,
és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.
Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,
a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,
a butaságot és a nekünk megásott sírokat.
Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,
és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,
miközben esélyt az életre nem is kapunk.
Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,
szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,
s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.
Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,
elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,
és elvárva a teljes engedelmességet csakis.
Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,
s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,
elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.
Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,
s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,
már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.
Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,
és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,
s nem kell küzdenünk elménk homályával.
Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,
és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,
majd megszégyenülve várni a sötét véget.
A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.
Hogyan fejlődött ennyire vissza az emberi értelem,
és miképpen is süllyedhetett ennyire mélyre,
hogy gondolkodni lassan már képtelen?
Mi az oka annak, hogy a normalitás bűnnek számít,
a szív vágyai és az érzelmek olyan sekélyesek,
s a hazug ígéretek sora mindenkit elámít?
Milyen szülő az, amelyik nem óvja saját gyermekét,
amelyik tétlenül nézi, hogy miket tesznek vele,
s megtagadja önnön védelmező szerepét?
Miféle ember az, akit elvakít az ostobaság vad köde,
akit megőrjít a gyűlölet, s az értelmetlen harag,
és mindaz zavarja, amihez nincs is köze?
Hogyan fejlődött ennyire vissza a józanság, s az élet,
a lelkiismeret, a becsület, a tisztesség, a jóság,
és mindezeket hogyan képes eltűrni a lélek?
