Saját alkotásaim
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, kiút nincsen,
s élje bárki is, bárhogyan az életét, legyen bármily jó,
ezt nem tudja elkerülni, semmiféle kincsen.
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, s ez szomorú,
tetteink, gondolataink, idővel mind semmivé válnak,
és meglehet, a sírjainkon sem lesz koszorú.
Szösszenet a végtelenben az emberi élet, nem egyéb,
rövidke pillanat, amelyet elmos az idő pora,
és ami marad, az annyira kevés.
Szösszenet a végtelenben minden tett és minden szó,
eltűnnek, mintha soha nem is léteztek volna,
ahogyan a rossz is, s az összes jó.
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
Mindenki bán valamit, amit nem tett meg soha,
s bár nagyon is vágyott rá, hogy megtegye,
míg várt, az esélye végleg elszállt tova.
Ugyanakkor megtett olyat, amire nem vágyott,
és nem is szándékozott, mégis véghez vitte,
hiszen egyszerűnek, s könnyűnek látszott.
Mindenki bán valamit, akár bevallja, akár nem,
s próbálhatja titkolni mások és önmaga elől,
akkor is igaz, egyszer fenn, máskor lenn.
Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,
s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,
mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.
Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,
és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,
a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.
Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,
és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,
eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.
Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,
s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,
ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.
Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,
s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,
ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.
Az igazság tudatában sem érzik sokan a veszélyt,
s még mindig tovább hitegetik önmagukat,
ezzel elszalasztva a maradék esélyt.
Az emberi faj szeszélyes és igen csökönyös fajta,
s bár belül érzi, hogy igencsak át van verve,
mégis a tudását ugyan nagyra tartja.
Ugyanakkor nem tesz semmit, hogy védje magát,
sőt, elutasítja a józan érveket, valós tényeket,
s nem hiszi el a segítő szándékúak szavát.
A rokonai, barátai, sőt, a családja ellen fordulhat,
a szíveket gyűlölet járja át a szeretet helyet,
s ilyetén a világ véglegesen eltorzulhat.
Az igazság tudatában sem mozdul meg, ki retteg,
egy szebb, s jobb élethez nem elég a remény,
ahhoz bizony kellenek a valóságos tettek.
Az elvesztett becsület soha nem szerezhető vissza,
nem lehet visszacsinálni mindazt, ami történt,
és a végeredményt főleg a bűnös issza.
A szavahihetőség elpárolgott, s innen nincsen kiút,
senki nem fog hinni annak, aki csal, hazudik,
és a régi szép idők emléke is kimúlt.
Nem megvehető a lélek, nem befolyásolható a hit,
s nem megmagyarázható semmiféle bűn sem,
úgy sem, ha a hitvány az igazság felé nyit.
Az elvesztett becsület örökre megmérgezi a lelket,
megfertőzi az elmét, a tudatot, s a tetteket is,
ám megbocsátást ettől biza nem nyerhet.
Vágyakozás egy esemény, vagy egy személy után,
egy tárgy, egy eszköz megszerzésének a vágya,
s a nap része ezzel lesz lefoglalva csupán.
A lélek örökös káoszban suhan a fáradt elme körül,
megpróbál remélni, s igyekszik befolyásolni azt,
ám ennek az agy olyan nagyon nem örül.
A tettek váratnak magukra, a bizonytalanság erős,
egy lépés előre, kettő pedig hátra, az a szokás,
s a lépésekre adott válasz néha igen velős.
Vágyakozás tölti ki a végtelen idő oly sok percét,
hangosan dobog a szív a kudarcoktól tartva,
s bízva, a sors megkönnyíti majd a tervét.
Magunkba nézni legtöbbször nehéz nagyon,
mivel szembesülnünk kell a tetteinkkel,
s a hibáinkkal is, ugyanazon a napon.
Lelkünk mélyében izzik az igazság parazsa,
s bármikor fellobbanhat ismét és újfent,
és jobban fog égetni, mint valaha.
Szörnyen súlyos teher a hibánkat beismerni,
pedig anélkül meglehet végleg vesztünk,
és ideje lenne mindezt felismerni.
Magunkba nézni olyan rettenetesen kemény,
ám ha végre megtesszük tiszta lélekkel,
talán ismét miénk lehet a remény.
Búcsú a megszokottól és az eddigi tettektől,
a világ fondorlatosan csalafinta a kezdettől.
Számtalan változás kíséri az élet útját végig,
sokan a bűn mocsarában taposnak el a célig.
Vannak, akik az eddigi létüket másra váltják,
s az elképzeléseiket, a hitüket az újban látják.
Meg vannak, kiknek nem tetszik soha semmi,
s nem tudnak az eddigiekből tanulságot tenni.
Búcsú a homálytól és a gonosz sötét erejétől,
s igen sokan kezdenének mindent az elejétől.
Azonban kitartás és küzdőszellem kell hozzá,
csak az értelem, s a tiszta szív tehet biz jobbá.
