Saját alkotásaim
A szeretet kertjében gyönyörűek a virágok,
az illatuk táncot lejt a simogató széllel,
s ezen módon szépítik meg a világot.
A kertben békesség és nyugalom uralkodik,
a Nap is mindig szívesen időzik errefelé,
s a cirógatással soha nem fukarkodik.
Eme kert gazdái, a szív és a lélek szorgosak,
vigyáznak, nehogy elburjánozzon a gaz,
hiszen a számukra a virágok fontosak.
A szeretet kertjében igazán idilli az állapot,
a boldogság, s az öröm sokat járnak erre,
itt valamennyi lény elfelejti a bánatot.
A szeretet a feledésbe merül, ha így megy tovább,
hiszen olyan mértékben ölik ki a lelkeket,
amelyeknél nem igen van alább.
Megsemmisítik a jót, a pozitív érzelmeket végleg,
elszakítanak egymástól családot, barátot,
és fenntartják a látszatot, névleg.
Elidegenítik mindazt, ami egykoron összetartott,
mindazt a szépséget, értéket és tiszteletet,
ami a súly alatt sajnos összehajlott.
Ahogyan összehajlott az erős gerinc és a becsület,
immár a szívek sem mernek megdobbanni,
s így az emberek elveszítik az eszüket.
A szeretet a feledésbe merül, pedig az élet alapja,
nélküle nincs összetartás, s nincs békesség,
ez a főhajtás, a gonoszt emeli magasba.
A virágok hálája a szépségükben láttatik,
a zöldjükben és az egészségükben,
a lélek látja mindőjük álmait.
Látja, ha szeretetteli gondozásra várnak,
ha kedves szavakra és elismerésre,
s azt is, ha a fényre vágynak.
A virágok hálája csendes, ám csodálatos,
az ő világuk békés, utánozhatatlan,
és a látványuk oly káprázatos.
Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,
a hosszú kizsigerelése megszűnik,
és újfent teret nyerhet a zöld.
Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,
miután nem lesz, aki eltiporja azt,
és reménytelin folytatja a sort.
A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,
a legapróbb repedésben is fű sarjad,
és ismét burjánzik a növényi lét.
Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,
nem kell már csapdáktól tartaniuk,
s vadászok sem veszik őket észre.
Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,
kialakul az egyensúly eme bolygón,
és különleges csoda lesz belőle.
Az emberi faj után eljő a békesség kora,
kialakul egy szebb világ lehetősége,
s a régit belepi majd az idő pora.
Ami kívül szép, nem biztos, hogy belül is az,
hiába van egy kert virágokkal körbevéve,
ha a belső részeken eluralkodott a gaz.
Ami kívül szép, az lenyűgözheti a szemeket,
akár az alma, amely vidáman mosolyog,
és nem láttatja a féreg okozta sebeket.
Míg az emberek háborúznak, a természet szépül,
újfent felvette a pompázatos zöld ruháját,
és ez a szépség soha el nem évül.
Mindenfelé virágok nyílnak, madarak éneke szól,
sorban bújnak ki a tojásokból a fiókáik,
s a családjuk együtt érzi magát jól.
Valamennyi állatfaj éli az életét és teszi a dolgát,
élelmet keresnek, nevelik az utódaikat,
s figyelemmel kísérik azok sorsát.
Míg az emberek háborúznak, a természet kitart,
nem foglalkozik mással, csakis az élettel,
hisz túlélt már oly sok véres zivatart.
Virágzó fák és bokrok szerte, madárének hallik,
virágok illatát hordozza a szél mindenfelé,
éled a természet, immáron nem alszik.
Virágzó fák és bokrok szerte, a tavasz tündököl,
a Nap vidáman mosolyog a felhőtlen égen,
éjszaka pedig a ragyogó Hold üdvözöl.
Amikor a fiatalság búcsút int és elköszön végleg,
vele tart az egészség is, mosolyogva távoznak,
ám mindkettőjük megmarad majd, névleg.
Amikor a fiatalság búcsút int, visszaút már nincs,
távoztakor a szépség és ránctalanság tapsolja,
hiszen velük együtt volt ő, igazi nagy kincs.
Elképzelések és fantáziák teszik színesebbé a létet,
s teszik elfogadhatóbbá a napok szürkeségét,
miközben a lélek annyira vágyja a szépet.
Elképzelések és fantáziák működtetik ezt a világot,
s képesek elhitetni a lehetetlent is, bárkivel,
kóróból varázsolva csoda szép virágot.
A tavasz és a remény kézen fogva járják az utat,
s amikor csatlakozik hozzájuk a napfény is,
az élet máris egy szebb világot mutat.
A tavasz és a remény táplálja az érzelmek sorát,
felvidítja az embereket, mosolyra fakasztja,
miközben feledteti a szürke tél nyomát.
