Saját alkotásaim
Forró a kása annak, aki nem fújja meg főzés után,
és aki nem bírja kivárni, hogy lassan kihűljön,
s miután megégeti a nyelvét, csak néz furán.
Forró a kása annak, aki fortyogás közben kóstolja,
és hiába is iszik hideg vizet enyhítésre vágyva,
a fájó szenvedésért semmi nem kárpótolja.
Az irigység sokaknak a lelkét gyötri és kínozza a végig,
egy irigy ember számára mások öröme fájdalom,
s eme fájdalmat megőrzik örökre, a sírig.
Aki irigy, annak nehéz látni, ha valaki vidám és szeret,
pláne, ha ama illetőnek még szerencséje is adódik,
s ez ellen ő sajnos soha, semmit nem tehet.
Az irigység sokaknak a lelkét gyötri, pusztítja, emészti,
néha ugyan megpróbálják elnyomni ezt az érzést,
ám a szívüket nem tudják jobbra cserélni.
Vannak, akiknek a mások fájdalma kéjes öröm,
és a mások szenvedését boldogsággal nézik,
ám egyszer a sors nékik is visszaköszön.
Vannak, akiknek minden rossz, semmi nem jó,
örök frusztráltságukat másokon vezetik le,
s számukra a világ is csak fájdalmas szó.
Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,
nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,
és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.
Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,
szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,
s bármit megtett volna értük, hevülettel.
Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,
minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,
oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.
Mi végre is jöttünk a világra és vajon mi végre élünk,
mi lehet az értelme egyáltalán a létezésünknek,
s mi az oka annak, hogy állandóan félünk?
Hogyan válhatott az ismert világ urává az emberi faj,
s miként hihette el magáról, hogy ő a világ közepe,
miközben maga a léte is, iszonyúan nagy baj?
Miért tűri el a nép, hogy az elit bármit megtehessen,
bármit elérjen, megkaphasson, s uralkodhasson,
és minden jóravaló embert megvethessen?
Meddig elviselhetőek a háborúk, a pusztítások sora,
az igazságtalanság, a kegyetlenség, s a gonoszság,
meglehet, hogy ennek nem lesz vége soha?
Miféle dolog eltűrni a sok megaláztatást, a szégyent,
mindazt, ami csak szenvedést okoz és meggyaláz,
s igyekszik elfeledtetni az elképzelt édent?
Mi végre is jöttünk a világra, mi értelme a létünknek,
erre születtünk, szenvedésre, kiszolgáltatottságra,
ez megfelel nekünk, az érzékeny lényünknek?
Néma sikolyok hallatszanak a határban, sírnak a növények,
víz nélkül haldokolnak, s a termésük jórészt odalett,
sajnos nem tudnak ellene tenni a szegények.
Kiszáradt a kukorica, a napraforgók feje nem a Napot látja,
a búza, a lucerna és sok más növény tikkadtan hever,
egy részük learatva, más részük a végét várja.
Néma sikolyok hallatszanak a határban, a szárazság gyötör,
hatott a sok szándékos méregszórás és a pusztítás,
az emberek éheztetése, a gonosznak gyönyör.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
Már nincs hova bújni a hőség elől, mindent áthatott,
átforrósította a falakat, az utcákat és a tereket,
a természetet is, mely így pokollá válhatott.
Szenved ember, állat, gyorsan kókadnak a növények,
mindenfelé fülledt a levegő, az élet romokban,
és esélye sincs, a forróság elöli szökésnek.
Már nincs hova bújni a hőség elől, dühödten tombol,
kiszárít, megaszal és a reménytől is megfoszt,
s már nem csupán nappal, este is rombol.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, de a lélek sem,
az emberek többsége nagyon szenved e pokolban,
s bizony sokszor nem marad szárazon a szem.
Nem marad, hiszen a sós izzadás elhomályosítja a látást,
marja az arcot, behatol az ember minden pólusába,
és nem fog hozni senkire, semmiféle áldást.
Bezzeg a temetőkben kellemes a hűvös, valósabb a béke,
az ott pihenő rokonok, barátok, ismerősök sokasága,
már mind eltávozott, a legragyogóbb fénybe.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, csakis vegetál,
és minden hazugság, ami arról szól, hogy ez így a jó,
össze fog dőlni, mint egy álombeli mesevár.
Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, amely kínoz,
s amely még a lelket is kiöli a szenvedőkből,
és közelebb juttat a hűvös sírhoz?
Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, mely pusztít,
s lerombolja az egészséget, elveszi az erőt is,
és mindenféle életet megkurtít?
