Saját alkotásaim
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, minden rosszabb,
a szenvedés, a kínlódás, s a türelmetlenség nagyobb,
ami eddig rövidnek tűnt, most sokkal hosszabb.
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, a hangulata nulla,
folyamatosan izzad, bűzlik, tapad, mindenkit leordít,
és már önmagáról is állítja, hogy csak egy hulla.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már pihennek,
és örök álmukat alusszák a végtelen idő égisze alatt,
nincsenek kitéve fájdalmaknak, vagy idegnek.
Nem terheli őket soha többé semmi, végleg szabaddá váltak,
igazán szabaddá, mindenféle felelősség terhe nélkül,
és búcsút intettek eme világnak, s a gyásznak.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már elmentek,
s megszabadultak a láncaiktól, sötétségtől, ármánytól,
amíg még éltek, túlságosan sokat szenvedtek.
A megtört lelkek világa és a gyermekek előre elvett jövője,
miközben fojtogató nehézségek gyötrik az embereket,
addig a gonosz csak halad, semmivel sem törődve.
A megtört lelkek világa, amelyben a remény csak szenved,
és amelyben a szeretet segélykiáltása a semmibe vész,
egy rémálom, ám korántsem a vég, hanem a kezdet.
Miért ragaszkodnak az emberek a sivár kis életükhöz,
az igen sanyarú napjaikhoz és a szenvedéseikhez,
melyek közelebb viszik őket a végzetükhöz?
Miért ragaszkodnak az emberek a reménytelen léthez,
a fájó sebeikhez, a gyötrelmük hosszabbításához,
és inkább a rosszhoz, mint a jóhoz, széphez?
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, végre-valahára,
olyan jó izzadni, állandóan ruhát cserélni, s tapadni,
leégni és pirosra sülni, vidáman kacarászva.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, ez igazi élvezet,
s nincs is csodásabb, mint a szemünkbe csorgó sós lé,
ennél szebbet nem tud varázsolni a képzelet.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, sötét és komor,
meg nem választott hóhérok gyilkolnak szerte,
a remény, s az igazság is, mankóra szorul.
Büntetik a jót, a szépet, a logikát, az értelmet, a hitet,
ugyanakkor ünneplik a hazugságot és a bűnt,
a szegényeknek pedig alig juttatnak vizet.
Elveszik a szabadságot, rabságra, szolgaságra ítélnek,
kiirtják az emberiség zömét, s a józanságot is,
sem felnőttet, sem gyereket nem kímélnek.
Megosztják az embereket és egymás ellen fordítanak,
hamis híreket, nem létező dolgokat mutatnak,
s a médiáik, főképp hazugságot ordítanak.
A szeretet, a család, s az összetartozás bűnnek számít,
az érzelmek sokasága nem megengedett többé,
a háttér aljas propagandája, bármit is állít.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, mely kegyetlen,
a sötétség nem kíméli a fényt és az éltető erőt,
a gonosznak, nem ez a kártyája az egyetlen.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, ha van sajátja elég,
van mivel küszködnie, s van mitől szenvednie,
és eme küzdelem alatt, a lelke is megég.
Szörnyű nehéz cipelni mindazt, amit a sors reánk mért,
mindenki érzi önmagán, mennyire fáj mindez,
és sokszor mégsem sikerül elérni a célt.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, mert nincs értelme,
nagy eséllyel elbukik, mivel nem tud bírni vele,
és végül beigazolódik, az összes félelme.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, vajon mennyit,
miféle kínokban van része az embernek végül,
és ez ellen tényleg nem tehet semmit?
Egyesek csupán lefordulnak a székről és ezzel vége,
vannak, kik aludni térnek, s nem ébrednek fel,
így csatlakoznak az elődeikhez végre.
Mások a napjaikat évekig szörnyű kínok között élik,
iszonyatos fájdalmak során mennek keresztül,
és hogy miért van ez, azt nem értik.
A halál nem kegyelmez, előle nincs menekvés soha,
lehet próbálkozni mindenfélével, ám felesleges,
senkit nem ment meg, semmiféle csoda.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, mégis mennyit,
ez lenne az élet értelme, ezért születtünk meg,
s nem kapunk reményt, egy cseppnyit?
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, kínzó állapot,
amikor az ember szeretne, de nem képes segíteni,
s a lelke sem bírja elviselni a fájó bánatot.
Látni a szerettünk gondját, baját, szenvedését, s fájdalmát,
hallani a gyötrelem hangjait a nap minden percében,
és eközben leplezni, önmagunk szánalmát.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, keserű méreg,
fohászkodhat bárki a természethez, vagy az istenhez,
hiába teszi, nyoma sincs a gyógyító fénynek.
