Saját alkotásaim
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
Akarunk-e eme világon élni, szenvedni és küzdeni,
megkérdezte tőlünk ezt bárki, születésünk előtt,
mielőtt minket erre a pokolra kívánt küldeni?
A hormonok játékai és a termékei vagyunk csupán,
a természetes ösztön eredményei, s a végtermék,
melyek kényszerből élnek, s bámulnak bután?
Kinek kell ez a világ, amelyből hiányzik a szeretet,
ahol nem létezik becsület, tisztesség és igazság,
s melyben nem kímélnek felnőttet, gyereket?
Akarunk-e eme világon élni, ahol nincsen remény,
ahol esélyünk a jóra a nullával egyenlő mindig,
és amelyben a lét maga is nehéz, s kemény?
Szenvesztő érzések vihara döngeti a szív falait,
ez igen sokszor árnyékot vet az érzelmekre,
s igyekszik némítani a benső én szavait.
E szavak próbálják felébreszteni az alvó elmét,
s finoman közölni, hogy ne reméljen hiába,
eme vihar elfújja minden vágyát, tervét.
Szenvesztő érzések lángja emészti a fájó lelket,
amely így, megsebezve, továbbra is remél,
és hiszi, végül majd boldogságra lelhet.
Egész életünkben, csupán mások szolgái vagyunk,
kidolgozzuk a lelkünket, a majdnem semmiért,
s magunk után szinte semmit nem hagyunk.
Nem fognak emlékezni reánk, mint dicső hősökre,
s mint egyfajta segítőre, támaszra, támogatóra,
sokkal inkább, mint gyáva, senki ősökre.
Azért élünk, hogy egyesek jól élhessenek általunk,
és miközben ők dőzsölnek a mi munkánk által,
mi csak a békés halálunkra várhatunk.
Egész életünkben számtalan bánat és keserűség ér,
megannyi lelki sebet szerzünk, sok fájdalmat,
ez az élet ennyi szenvedést tényleg megér?
Ébren álmodik az ember a nagy hőség közepén,
álmodozik egy kellemes, egy hűvös helyről,
és úgy érzi magát, mint egy jövevény.
Ébren álmodik arról, hogy mindez csupán álom,
és neki semmi keresnivalója eme pokolban,
mely mindent bevet, hogy neki fájjon.
Ébren álmodik, miközben csurog róla a sós víz,
amely marja a szemeit, marja az egész testét,
s érzi, e szenvedésbe szakad bele a szív.
Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,
mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,
s békességet, nyugalmat nem lel.
Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,
és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,
mert a világban az igazság erős.
Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,
míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,
s jól tudja, jót sosem szabad várni.
Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,
ám még így sem engedik visszavonulni,
s végül reá zárul a koporsó fedele.
Mindenkiből előtörhet olykor a rossz énje,
főleg ha bántják, ha megsértik a lelkét,
s ilyenkor bárkit eltenne a jégre.
Hőség idején szintúgy árad a düh, a harag,
s minél jobban szenved ettől az ember,
a kínja annál inkább vele marad.
Mindenkiből előtörhet a pusztítani akarás,
amit megpróbálhat elnyomni, leplezni,
s végül rájön, felesleges a tagadás.
Izzasztó napok és gyötrelmes, kínzó éjszakák,
álmatlan forgolódás a tapadó lepedőkön,
ezek kísérnek most minden éjszakát.
A pokoli forróság felőrli a fáradt elmét, lelket,
idegessé, ingerültté és kegyetlenné tesz,
s így még nehezebbé válnak a terhek.
Izzasztó napok, levertség, harag és morcosság,
mind csak szenvedést hoz az emberekre,
ezekre csak a jó hűvös lehet orvosság.
Micsoda öröm izzadni, biz valóságos mámor,
a pokoli hőség áldásait élvezhetjük,
és legalább naponta százszor.
Olyan jó, amikor a sós lé belefolyik a szembe,
vagy marja a bőrt, a test minden táján,
s ettől jön meg az ember kedve.
Kedve ahhoz, hogy egy kis hűs fürdőt vegyen,
azután keressen valamilyen árnyékot,
és végül már semmit ne tegyen.
Micsoda öröm izzadni, ez minden ember álma,
persze vannak, akik nem imádják ezt,
s ők a hűvösre vágynak, már ma.
A hőségtől szenvedve nem ugyanaz semmi,
sokkalta nehezebb még levegőt kapni is,
s még fárasztóbb a dolgunkat tenni.
Kimerültebb, s idegesebb ilyenkor az ember,
ingerlékenyebb, szinte robbanásra kész,
és nyugalmat, békességet nem lel.
A hőségtől szenvedve igen kínzóak a napok,
a türelem elbujdokol árnyasabb vidékre,
s mindezt szenvedik, kicsik, nagyok.
