Saját alkotásaim
Életünk nagy része munka, teher és szenvedés,
megfelelni akarás, jó pofizás, fejet hajtás,
engedelmesség és gyakori tettetés.
Vajmi kevés az öröm, a vidámság, a boldogság,
az igaz szeretet, a felhőtlen kacaj, a mosoly,
pedig a lélek sebeire, ez az orvosság.
Életünk nagy része küzdelem, bizony a halálig,
és nagyon fáj beismerni a gyengeségeinket,
ha a szívünkben igazság nem tanyázik.
Amíg a szegény dolgozik, addig a gazdag dőzsöl,
s míg az előbbi adózik és sokat szenved,
addig az utóbbi szórakozik, s flörtöl.
Amíg a szegény dolgozik, a gazdag bunkert épít,
s míg az előbbi éhezik, kilátástalan a sorsa,
addig az utóbbi tömegeket szédít.
Amíg a szegény dolgozik, a gazdag uralja a létet,
s míg az előbbi önmaga ássa a saját sírját,
addig az utóbbi irányítja a véget.
Amíg a szegény dolgozik, addig pusztít a gazdag,
s míg az előbbi gyáván fejet hajtva bólogat,
addig az utóbbi kiöli a csíráját a magnak.
Reménytelenül az élet nem más, mint szenvedés,
amelyben mindennap csupán kínzó teher,
és minden éjszaka félelem, rettegés.
Reménytelenül élni olyan, mintha nem is élnénk,
mintha csak bábok lennénk a sötétségben,
s folyamatosan a pokol tüzén égnénk.
Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,
a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,
a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?
Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,
a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,
vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?
Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,
olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,
a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?
Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,
s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,
vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?
Az élet nagy része keserűség, szomorúság és bánat,
kéretlen teher, mindennapi gondok sokasága,
s amíg élünk, számtalan pillanat fájhat.
Persze vannak nyugodtabb napok, s békésebb órák,
szeretetteljes percek, igazi vidámság és öröm,
no meg vágyak, melyek a végtelent róják.
Az élet nagy része keserűség, kötelezettségek sora,
s miközben túlzott elvárások kísérnek minket,
úgy tűnik, ennek nem lesz vége soha.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat nem egy élmény,
ellenkezőleg, maga a kimerítő rémálom,
és nincs igazi boldogság a végén.
Hiába az igyekezet, ha a lélek és a test is kimerül,
a figyelem erősen lankad, a beszéd zavaros,
s szomorú, de semmi nem sikerül.
Hullafáradtan tenni a dolgunkat, merő szenvedés,
s mikor az ember már azt sem tudja kicsoda,
nem érdekli semmilyen kedvtelés.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
Mindenkinek van bánata, amely elkísérheti a sírig,
amely soha nem hagyja nyugodni a lelkét,
s az a bánat, eljut egészen a szívig.
Ott megbújik, s rejtve munkálkodik, kínoz, gyötör,
néha már maga sem tudja, mióta szenved,
azonban mégis oly kitartóan pöröl.
Mindenkinek van bánata, mely álmaiban is kísérti,
s hiába minden, egyszerűen nem csitul el,
az embert az utolsó percig kíséri.
Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,
számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,
s mindezeket tűrjük, miközben félünk.
Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,
az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,
és önmagában, főképpen a valóságtól.
Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,
az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,
és a megvalósíthatatlan tervektől.
Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,
a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,
és legfőképpen, a reánk váró sírtól.
Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,
milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,
amíg a jóra csupán tétlenül várunk.
Az élet túlontúl rövid, de a forróság ideje hosszú,
kegyetlenül gyötrő, a kínokat igen elnyújtja,
s olyan ez, mint egy élet elleni bosszú.
Az élet túlontúl rövid, ám a pokoli hőség nem az,
s könnyedén tönkreteszi a vidám perceket is,
a kérdés az, hol marad a hűvös vigasz?
