Saját alkotásaim
Izzasztó napok és gyötrelmes, kínzó éjszakák,
álmatlan forgolódás a tapadó lepedőkön,
ezek kísérnek most minden éjszakát.
A pokoli forróság felőrli a fáradt elmét, lelket,
idegessé, ingerültté és kegyetlenné tesz,
s így még nehezebbé válnak a terhek.
Izzasztó napok, levertség, harag és morcosság,
mind csak szenvedést hoz az emberekre,
ezekre csak a jó hűvös lehet orvosság.
Micsoda öröm izzadni, biz valóságos mámor,
a pokoli hőség áldásait élvezhetjük,
és legalább naponta százszor.
Olyan jó, amikor a sós lé belefolyik a szembe,
vagy marja a bőrt, a test minden táján,
s ettől jön meg az ember kedve.
Kedve ahhoz, hogy egy kis hűs fürdőt vegyen,
azután keressen valamilyen árnyékot,
és végül már semmit ne tegyen.
Micsoda öröm izzadni, ez minden ember álma,
persze vannak, akik nem imádják ezt,
s ők a hűvösre vágynak, már ma.
A hőségtől szenvedve nem ugyanaz semmi,
sokkalta nehezebb még levegőt kapni is,
s még fárasztóbb a dolgunkat tenni.
Kimerültebb, s idegesebb ilyenkor az ember,
ingerlékenyebb, szinte robbanásra kész,
és nyugalmat, békességet nem lel.
A hőségtől szenvedve igen kínzóak a napok,
a türelem elbujdokol árnyasabb vidékre,
s mindezt szenvedik, kicsik, nagyok.
Kinek ne fájna valami ebben a világban,
és kinek nem telt még be az a pohár,
miközben megküzd a vitákban?
Ki az, aki nem szenvedett még el eleget,
akire nem mosolygott rá a szerencse,
s nem kapott még hideget-meleget?
Hogyan is lehet túlélni annyi gyűlöletet,
amely képes lenne kiirtani a világot,
és fenntartja a hazug bűvöletet?
Van-e olyan, kinek a lelkét nem tiporták,
és nem alázták meg, nem nyomták el,
míg odafönt tartottak a tivornyák?
Kinek ne fájna mindez, van olyan valaki,
van, aki ne érezné, hogy kihasználják,
és közben elpárolognak a javai?
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,
és ha nem adná át mindenét engedelmesen,
az ellene tervezett ármány is megbukna.
A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,
a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,
s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.
A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,
a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,
mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.
Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,
felragyogna az ég és szebbé válna a világ,
közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.
Könnyebb a szemeket behunyni, mint látni a valót,
és könnyebb nem tudomást venni a gondokról,
mint elzavarni minden hazugot, s csalót.
Kényelmesebb mások kínján viccelődni, s tréfálni,
semmint megoldani mindenkinek a saját baját,
az elől persze nehéz csak úgy elsétálni.
Egyszerűbb félrenézni, amikor sokan szenvednek,
s nem meghallani a segítségkérést, a fohászt,
persze végül mindenkinek csengetnek.
Könnyebb a szemeket behunyni, s másra gondolni,
akarattal elhessegetni az igazságot, a veszélyt,
és nehezebb építeni, mint rombolni.
Remény nélkül egyre elviselhetetlenebb az élet,
egyre kilátástalanabbak a mindennapok,
s egyre összetörtebb a sok lélek.
Ez a világ a gonoszok világa, s nem tűri a fényt,
kiirtásra kerül minden, ami valaha jó volt,
nem kímélve semmiféle lényt.
Az állandósult rettegés és a félelem nem enged,
nincs sajnálat, ahogyan emberség sincsen,
s felnőtt, gyerek egyaránt szenved.
Remény nélkül elvesznek az álmok, s a vágyak,
megkeserednek az érzelmek, a szerelmek,
és a sóhajok a semmibe szállnak.
Amikor a lélek belefárad, a test is hamar feladja,
leépül, megbetegszik, s teljesen ronccsá lesz,
mielőtt önmagát a halálnak megadja.
Addig azonban számtalan kín és fájdalom gyötri,
hihetetlen gyötrelmek színesítik a végső utat,
s mindezek elől képtelenség elszökni.
Amikor a lélek belefárad, fájlalja azt is, hogy élt,
hiszen vajmi kevés jóban, örömben volt része,
s földi léte nagy részében csakis félt.
Mit bizonyít a fájdalom? Azt hogy még élünk,
s azt, hogy továbbra is küzdenünk kell,
bármennyire szenvedünk és félünk.
Azt, hogy nem alhatunk békésen, s nyugodtan,
érezzük az élet súlyát az utolsó percig,
és nem bújhatunk el a zugokban.
Mit bizonyít a fájdalom? A sorsnak a nehezét,
a reánk váró terhek gyors növekedését,
míg megtaláljuk a végső út elejét.
