Saját alkotásaim
Lehet bármilyen erős is a sötétség, a fény nem adhatja fel,
muszáj küzdenie, különben minden el fog veszni,
és akkor a világ, reményre soha nem lel.
Lehet bármilyen erős is a sötétség, s eltakarhatja a Napot,
rettegésben tarthatja az összes élőlényt a Földön,
ám a ragyogás megmenthet kicsit, nagyot.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a kínt és a fájdalmat,
nem csökkenti a légszomjat, az álmatlanságot sem,
s emiatt a lélek, már nem igazán szárnyalhat.
Erre rátetéznek a folyamatos gondok és a külső hatások,
a szakadatlan idegeskedés mindenképpen csak árt,
s a napszakok között is elmosódnak a határok.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a pánikot, a félelmet,
ahogyan az ármányt, a rosszat, vagy a gonoszt sem,
és nem tudja feltámasztani, a halott értelmet.
A természetben mindenfelé nyílnak a virágok folyamatosan,
szebbnél-szebbek, s kellemes illatot árasztanak szerte,
ékesítik a réteket és a völgyeket pompázatosan.
A természetben mindenfelé nyílnak a virágok, ragyog a Nap,
fehér bárányfelhők úsznak az ég azúrkék tengerében,
s eme pazar látványnak határt, semmi nem szab.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, még szétszórja aranyát,
s miközben lenyűgöző látványt biztosít szerte,
itt hagyja nekünk, a csillagok anyagát.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, még beragyogja az eget,
varázslatos pillanatokat okoz ilyetén, estefelé,
s ennél bizony szebb, igen ritkán lehet.
Mikor lehull a hiszékenység leple, s világosodni kezd,
a látás lassan kitisztul, az értelem ébredezik,
és az ember kételkedik magában, feszt.
Mikor lehull a hiszékenység leple és felragyog a Nap,
az ég kékje tündöklőbb, mint valaha lehetett,
s az elme újfent, ismételten erőre kap.
Ígérni a legszegényebb is tud, szól erről oly sok rege,
ez így van, hiszen nem jár következménnyel,
és emiatt nem fáj soha, senkinek a feje.
Lehet ígérni Napot a legsötétebb éjszakának az egén,
Holdat a legragyogóbb nappalok folyamán,
és elhitetni, hogy az elbukás, az remény.
Lehet ígérni a legjobbat, a legszörnyűbb idők idején,
egy jobb, egy szebb világot, eme gonosz helyett,
és örök békességet a túlvilág szigetén.
Lehet ígérni igaz szeretetet, szerelmet és minden jót,
gyönyörű életet, becsületes, s álomszerű létet,
külön kiemelve valamennyi igaz szót.
Ígérni a legszegényebb is tud, a legszerényebb elme,
ám sajnos mindezeknek valós alapja nincsen,
szétfoszlanak, mint a legfinomabb kelme.
Fénykora után minden lény útja lefelé vezet,
és legyen az növény, állat, vagy ember,
ez ellen sajnos semmit nem tehet.
Delelőjén túl a Nap is megfárad, pihenni tér,
eleget tett, elvégezte a dolgát, feladatát,
és elvonul, ám reggel új életre kél.
A Hold hasonlóan tesz, mikor elkezd fogyni,
és a szép kerek arcából vékonyka lesz,
ám soha, de soha nem fog elkopni.
Fénykora után, élőlény erre már nem képes,
hiszen az élete percei szűkre szabottak,
és ami maradt, az biza igen véges.
Elvonulnak a felhők minden óriási vihar után,
és az bármeddig is tartott, bármilyen volt,
a Nap mindig nyert ezen a tusán.
Legyőzte az ellenfeleit, a gaz felhőket sorban,
s azok feladták a küzdelmet mindenkor,
minden esetben, minden korban.
Elvonulnak a felhők, s helyükbe lép a remény,
megdobogtatja a már szinte kihűlt szíveket,
virágokat nyitva a sötétség telén.
A Nap és a Hold, két jó testvér oly régóta,
folyamatosan keringenek az időben,
és soha nem voltak béklyóba.
Akadály nélkül járták és járják az útjukat,
s váltják egymást a szokások szerint,
nem megtagadva a múltjukat.
A Nap és a Hold örökké társak és barátok,
nem fáradnak el, s nem is pihennek,
nincsenek előttük határok.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, lekacsint a Földre,
s végiggondolja mennyi szépséget is látott,
szívesen gondol a virágokra, a zöldre.
Mosolyog, amikor az állatvilág tetteire gondol,
mikor látta, hogyan mókáznak a páviánok,
s az orrszarvú milyen mérgesen tombol.
Szinte érezte a különféle virágok bódító illatát,
s elmélkedés közben megcirógatta a füvet,
ekkor látta ébredni az est első csillagát.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, elköszön álmosan,
és bágyadtan pislogva néz szét a kék égen,
ám tudja, reggel visszatér sármosan.
