Saját alkotásaim
Micsoda öröm izzadni, biz valóságos mámor,
a pokoli hőség áldásait élvezhetjük,
és legalább naponta százszor.
Olyan jó, amikor a sós lé belefolyik a szembe,
vagy marja a bőrt, a test minden táján,
s ettől jön meg az ember kedve.
Kedve ahhoz, hogy egy kis hűs fürdőt vegyen,
azután keressen valamilyen árnyékot,
és végül már semmit ne tegyen.
Micsoda öröm izzadni, ez minden ember álma,
persze vannak, akik nem imádják ezt,
s ők a hűvösre vágynak, már ma.
A hőségtől szenvedve nem ugyanaz semmi,
sokkalta nehezebb még levegőt kapni is,
s még fárasztóbb a dolgunkat tenni.
Kimerültebb, s idegesebb ilyenkor az ember,
ingerlékenyebb, szinte robbanásra kész,
és nyugalmat, békességet nem lel.
A hőségtől szenvedve igen kínzóak a napok,
a türelem elbujdokol árnyasabb vidékre,
s mindezt szenvedik, kicsik, nagyok.
Amíg túlterheltek a napok, nincs idő semmire,
s ha van is, az nagyon kevés, nem elegendő,
és így minden esély elszáll a semmibe.
Minden esély, ami felszabadítaná az életünket,
mi nem őrölné fel a lelkünket, az elménket,
s ami segítene lassítani a végzetünket.
A végzetünket, amelyet biza szebbé tehetnénk,
ha leráznánk magunkról mindenféle rosszat,
s nem félnénk, hanem többet szeretnénk.
Amíg túlterheltek a napok, nincs erőnk másra,
mint engedelmesen végezni a feladatainkat,
ám így a remény nehezen kap szárnyra.
A megterhelt elme gondolkodása igen nehézkes,
nem látja és nem érti tisztán a valóságot,
s a számára ez igencsak veszélyes.
Veszélyes, mivel a homály könnyedén kijátssza,
elhiteti, hogy minden úgy jó, ahogy van,
és a valóságban ő az igazi barátja.
Cirógatja a büszkeségét, a hiúságát, csak jót ígér,
s ezalatt lassan átveszi az uralmat fölötte,
végezetül pedig könnyedén elítél.
A megterhelt elme olyan védtelen, olyan gyenge,
a remény is félve tekint reá, látva mivé lett,
s hogy köszön be hozzá az örök este.
Megannyi teher nehezíti a napokat, az éveket,
felemésztve rengeteg erőt és energiát,
s megrövidítve az emberi életet.
Eme teendő halom elvonja a figyelmet másról,
nem igen hagy lehetőséget elmélkedni,
s megfoszt társtól, vágytól, gyásztól.
Kiöli a lelkeket, s szinte élő holtakká változtat,
eltompít, megvisel, kiszolgáltatottá tesz,
és tehetetlenné, gyengévé kárhoztat.
Megannyi teher mérgezi és keseríti a perceket,
elmossa a szeretet lángját, a jót, a szépet,
s megfásít felnőttet, gyermeket.
Amíg az elme leterhelt, könnyen befolyásolható,
hiszen arra fordítja erejét, hogy kitartson,
s ez idő alatt mások által alakítható.
Ebben a helyzetben igen gyenge, szinte védtelen,
hamar beletörődik a folytonos agymosásba,
s eközben észrevétlen elhagyja az értelem.
Amíg az elme leterhelt, elvesznek egykori álmai,
s míg rosszakarói jó szándékukról biztosítják,
nem akarnak mást, csak neki ártani.
Iszonyat mennyit szenved az ember életében,
rettenetes forróság kínozza, gyötri a testét,
s annak a hatása nem marad észrevétlen.
Töménytelen munka, s teendő terheli a vállát,
alig van szabadideje, amikor pihenhetne,
és sokszor kimerülten elhúzza a száját.
Az életét szabályok, s tiltások sora korlátozza,
nem szabad ezt, tilos amazt és így tovább,
a napjait nem önmaga kormányozza.
Mikor odáig jutna, hogy a szeretteivel legyen,
már szinte romokban hever a lelki állapota,
s csak alig több, mint egy tetem.
Iszonyat mit kell elviselni és kibírni a halálig,
mennyi fájdalom, s bánat nehezíti az útját,
amíg roncsként eljut az utolsó határig.
Kimerülten nehéz bármiben jót alakítani,
s bizony nem könnyű kitartani sem,
nemhogy az elmét gyarapítani.
Fáradtan semmi nem olyan, mint kellene,
s nem is esik jól még a finom étek sem,
viszont előbukkan az ember jelleme.
Kizsigerelten a szép is rút, s a jó is rossz,
a kedvesség és a szeretet nem léteznek,
a kín viszont végtelenbe nyúló hossz.
Elgyötörten esélytelen bármilyen vígság,
s nem vágyik senki még erotikára sem,
nem számít biza semmiféle hívság.
Kimerülten nehéz megtenni, mit muszáj,
sőt, még azt is amire nagyon vágyunk,
viszont viharrá lesz minden viszály.
Hullafáradtan küzdenek az emberek egész évben,
és gyakorta erőn felül kell, hogy teljesítsenek,
s nem mindig ragyoghatnak a fényben.
Szürkeségben telnek a perceik, a napjaik, s éveik,
kevés az idejük arra, hogy magukat kíméljék,
és mindez így megy, igen hosszú évekig.
Hullafáradtan küzdenek, s közben kiürül a lelkük,
az álmaik, vágyaik hamar a semmibe vesznek,
és kudarcba fullad az összes szép tervük.
Ezen a helyzeten változtatni majdnem lehetetlen,
ám mindig felcsillanhat egy kevéske remény,
de tenni kell érte bátran és nem elesetten.
Napsütötte arcok, s ragyogó, csillogó szemek,
izzadt homlokok, testre tapadó vizes ruhák,
a világ csak békeidőben lehet kerek.
Fáradt, kimerült emberek és tikkasztó levegő,
álmatlanul gyötrő éjszakák, kimerült testek,
s szerterugdosott, összegyűrt lepedő.
Fogyó erőnlét, s csak szavakban létező tettek,
türelmetlenség, izgágaság és szenvedések,
a pihentető álmok a semmivé lettek.
Napsütötte arcok és sok kényszeredett mosoly,
lassan már senki nem kíván senkit, semmit,
a helyzet a hőség idején igen komoly.
