Saját alkotásaim
Elsuhant egy újabb év, teli volt rosszal és jóval,
nehézségekkel, félelmekkel, s néha igaz szóval.
Az ember mindig jóra vágyik és valami szépre,
élhetőbb életre, amelyben nyugodt lehet végre.
Biztonságra mindenkor és simogató reményre,
egy sokkalta jobb év jöjjön, a búcsúzó helyébe!
Mindenki másra fogékony, ki a rosszra, ki a jóra,
van, aki a szeretetre, míg mások a gonoszra,
s van, ki a napsütésre, míg mások a hóra.
Mindenki másra fogékony, ki milyen és mit érez,
van, akinek a lelke a fontos, másnak a szíve,
s van, aki előbb üt, míg más előbb kérdez.
Mindenki másra fogékony, ki a létre, s ki a végre,
ki a hazugságok tömegére és ki az igazságra,
ki a rögtönzésre, ki pedig a józan észre.
Miért kell elfogadni bármit azoktól, akiket gyűlölünk,
kiket látni sem bírunk, nem is értünk velük egyet,
akkor kényszerből együtt miért működünk?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, kiket megvetünk,
eltesszük a hasznot, mert az jó, de nem kellenek,
ettől talán jók és oly különlegesek leszünk?
Néha a jó szándék is halálos lehet, ez sajnos igaz,
és hiába az igyekezet, s hiába a lelkesedés,
a kárvallottak számára ez nem vigasz.
Néha a jó szándék is halálos, igen fájó, s végzetes,
a legnagyobb szeretet is okozhat problémát,
melyről kiderülhet, ez bizony végleges.
Vannak, akiknek a mások fájdalma kéjes öröm,
és a mások szenvedését boldogsággal nézik,
ám egyszer a sors nékik is visszaköszön.
Vannak, akiknek minden rossz, semmi nem jó,
örök frusztráltságukat másokon vezetik le,
s számukra a világ is csak fájdalmas szó.
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Az elmebetegség világában élünk, amely igen kegyetlen,
nem kímél, nem mérlegel, csak büntet és korlátoz,
s nem érdekelt abban, hogy jót keressen.
A jó, az igazság és a becsület, mind egy régi világ részei,
amikor még az ember, ember volt, s volt gerince,
és nem hunytak ki a reménynek a fényei.
Az elmebetegség világában élünk, a pusztítás világában,
mikor nem tűrik az ellentmondást, a gondolkodást,
és megfojtják a lelket, a korai virágjában.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, vajh mit ér el vele,
önmaga pusztulását gyorsítja fel és idézi elő,
s a végén a keze, a semmivel lesz tele.
Hiába igyekszik kimosni a szennyesét, oly felesleges,
valódi énjét hiába fényezi, s láttatja kegyesnek,
nincs semmiféle tette, ami érdemleges.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, maga pusztul bele,
s vele pusztul a kapzsisága, a zsugori mivolta,
és végezetül megeszi majd őt, a fene.
Senki nem szereti hallani azt, ami rossz a számára,
ami kellemetlen, elronthatja a hangulatát,
és ami csak terheket tesz a vállára.
Nem jó hallani az igazságot, mert az nagyon fájhat,
szinte éget, ahogy szembesít a valósággal,
s be tudja fogni valamennyi szájat.
Kínos beismerni a tévedéseket és a kudarcok sorát,
a sikertelenséget, a csúfos melléfogásokat,
és biz nem jó hallani mindezek okát.
Senki nem szeretne egész életében egy senki lenni,
mindenki jóra, szépre vágyik, arról álmodik,
ám azért bizony igen sokat kell tenni.
Minden jónak sajnálatosan hamar vége szakad,
s úgy tűnhet, hogy talán nem is létezett,
bezzeg a rossz, az mindig marad.
Marad és folyamatosan edzésben tartja a lelket,
mindennap képes valami borzasztót tenni,
az emberre ömlesztve sok terhet.
Minden jónak leketyeg az órája, emlékké válik,
s bár legtöbbször csupán rövid ideig tart,
a szív megőrzi mindezt a halálig.
