Saját alkotásaim
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Az elmebetegség világában élünk, amely igen kegyetlen,
nem kímél, nem mérlegel, csak büntet és korlátoz,
s nem érdekelt abban, hogy jót keressen.
A jó, az igazság és a becsület, mind egy régi világ részei,
amikor még az ember, ember volt, s volt gerince,
és nem hunytak ki a reménynek a fényei.
Az elmebetegség világában élünk, a pusztítás világában,
mikor nem tűrik az ellentmondást, a gondolkodást,
és megfojtják a lelket, a korai virágjában.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, vajh mit ér el vele,
önmaga pusztulását gyorsítja fel és idézi elő,
s a végén a keze, a semmivel lesz tele.
Hiába igyekszik kimosni a szennyesét, oly felesleges,
valódi énjét hiába fényezi, s láttatja kegyesnek,
nincs semmiféle tette, ami érdemleges.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, maga pusztul bele,
s vele pusztul a kapzsisága, a zsugori mivolta,
és végezetül megeszi majd őt, a fene.
Senki nem szereti hallani azt, ami rossz a számára,
ami kellemetlen, elronthatja a hangulatát,
és ami csak terheket tesz a vállára.
Nem jó hallani az igazságot, mert az nagyon fájhat,
szinte éget, ahogy szembesít a valósággal,
s be tudja fogni valamennyi szájat.
Kínos beismerni a tévedéseket és a kudarcok sorát,
a sikertelenséget, a csúfos melléfogásokat,
és biz nem jó hallani mindezek okát.
Senki nem szeretne egész életében egy senki lenni,
mindenki jóra, szépre vágyik, arról álmodik,
ám azért bizony igen sokat kell tenni.
Minden jónak sajnálatosan hamar vége szakad,
s úgy tűnhet, hogy talán nem is létezett,
bezzeg a rossz, az mindig marad.
Marad és folyamatosan edzésben tartja a lelket,
mindennap képes valami borzasztót tenni,
az emberre ömlesztve sok terhet.
Minden jónak leketyeg az órája, emlékké válik,
s bár legtöbbször csupán rövid ideig tart,
a szív megőrzi mindezt a halálig.
Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,
sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,
a jóval a sors szűkmarkú, fukar.
Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,
s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,
mint a mesékben a táltosok lova.
Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,
csupán szép álomként őrzi az emlékezet,
s nem érzi, hogy e világról szólna.
Minden rossz véget ér, de nem mindegy mikor,
s nem mindegy hogyan, mert az is számít,
túl sok volt már az eltiprás, a szigor.
Azonban, ahogy a sötétség után is felkel a Nap,
s ahogyan a kiégett rét feléled az esők által,
úgy a világ is új reményt, új esélyt kap.
Minden rossz véget ér, ám a nyoma megmarad,
s örökre beégve a lelkekbe emlékeztet majd,
a jó, az elnyomás ellenére is fennmarad.
Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,
és ha nem adná át mindenét engedelmesen,
az ellene tervezett ármány is megbukna.
A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,
a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,
s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.
A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,
a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,
mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.
Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,
felragyogna az ég és szebbé válna a világ,
közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.
Mindenkinél van rosszabb, jobb, gondokkal teli,
aki ugyanúgy szenved valamitől, mint bárki,
s aki a helyét ezen a világon nem is leli.
Kinek a fájdalma nagyobb, semmint azt elbírná,
minden perce kínokkal, szenvedéssel telített,
s lesüti a szemeit, mielőtt magát elsírná.
Aki tisztán látja mindazt, ami körülötte történik,
s fel nem foghatja, sokan miért nézik tétlenül,
a sok borzalmat, ami e világban örvénylik.
Mindenkinél van rosszabb, csúnyább, betegebb,
ám ama törekvésnél, a gonosz elpusztításánál,
sohasem lehet olyan cél, ami nemesebb.
Az eltiport jó és a mocsokba fojtott becsület,
szenvednek a hazugság sötét posványában,
s már nem segíthet rajtuk egy feszület.
Mellettük hever az aljasul eltaposott igazság,
amely nélkül nem ragyoghat ismét a Nap,
s míg így van, nem lehet soha vigasság.
Az elferdített tények, s az elcsúfított szépség,
a torzzá nyomorított világ igazi mivolta,
és a sötétség által beszürkített kékség.
Az elpusztított remény, s a meggyilkolt jövő,
a rettegő emberek éjszakába kiáltott sóhaja,
és a mindent kiirtani akaró gonosz erő.
Az eltiport jó, a lebutított, kiölt emberi elme,
ha a szív, a szeretet, s az összefogás segít,
nem sikerülhet a hitvány aljadék terve.
