Saját alkotásaim
Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,
sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,
a jóval a sors szűkmarkú, fukar.
Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,
s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,
mint a mesékben a táltosok lova.
Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,
csupán szép álomként őrzi az emlékezet,
s nem érzi, hogy e világról szólna.
Minden rossz véget ér, de nem mindegy mikor,
s nem mindegy hogyan, mert az is számít,
túl sok volt már az eltiprás, a szigor.
Azonban, ahogy a sötétség után is felkel a Nap,
s ahogyan a kiégett rét feléled az esők által,
úgy a világ is új reményt, új esélyt kap.
Minden rossz véget ér, ám a nyoma megmarad,
s örökre beégve a lelkekbe emlékeztet majd,
a jó, az elnyomás ellenére is fennmarad.
Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,
és ha nem adná át mindenét engedelmesen,
az ellene tervezett ármány is megbukna.
A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,
a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,
s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.
A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,
a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,
mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.
Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,
felragyogna az ég és szebbé válna a világ,
közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.
Mindenkinél van rosszabb, jobb, gondokkal teli,
aki ugyanúgy szenved valamitől, mint bárki,
s aki a helyét ezen a világon nem is leli.
Kinek a fájdalma nagyobb, semmint azt elbírná,
minden perce kínokkal, szenvedéssel telített,
s lesüti a szemeit, mielőtt magát elsírná.
Aki tisztán látja mindazt, ami körülötte történik,
s fel nem foghatja, sokan miért nézik tétlenül,
a sok borzalmat, ami e világban örvénylik.
Mindenkinél van rosszabb, csúnyább, betegebb,
ám ama törekvésnél, a gonosz elpusztításánál,
sohasem lehet olyan cél, ami nemesebb.
Az eltiport jó és a mocsokba fojtott becsület,
szenvednek a hazugság sötét posványában,
s már nem segíthet rajtuk egy feszület.
Mellettük hever az aljasul eltaposott igazság,
amely nélkül nem ragyoghat ismét a Nap,
s míg így van, nem lehet soha vigasság.
Az elferdített tények, s az elcsúfított szépség,
a torzzá nyomorított világ igazi mivolta,
és a sötétség által beszürkített kékség.
Az elpusztított remény, s a meggyilkolt jövő,
a rettegő emberek éjszakába kiáltott sóhaja,
és a mindent kiirtani akaró gonosz erő.
Az eltiport jó, a lebutított, kiölt emberi elme,
ha a szív, a szeretet, s az összefogás segít,
nem sikerülhet a hitvány aljadék terve.
Minden szép és minden jó, hallhatjuk naponta,
el vagyunk látva mindazzal, ami csak kell,
s a kamrákban sok a kolbász, a szalonna.
Van ott bőven tej, befőtt, savanyúság és méreg,
hullanak is a patkányok a sok finomságtól,
s a jómódtól gyorsan pusztulnak a népek.
Reggel kukorékol a kakas, a szemétdomb várja,
szokás szerint rugdal jobbra, s azután balra,
míg a ragacsos mocsokba süllyed a lába.
Az udvaron lévő állatok éhezik a napi betevőt,
ki vannak szolgáltatva a gazdáik kényének,
s érzik, hogy gyilokkal szórják a levegőt.
Minden szép és minden jó, így örömteli az élet,
nem szenvedünk hiányt, csak a valóságból,
s ennek örvendezzen valamennyi lélek.
Milyen jó is lenne egy békés világban élni,
ahol nyugalom és szeretet uralja a teret,
s ahol soha, senkitől nem kell félni.
Ahol a szívet nem a fagy hidege dermeszti,
hanem az öröm tüze melengeti a lelket,
s az életet a megértés és a jó jellemzi.
Ahol a felnőttek és a gyerekek is vidámak,
a boldogság, az igaz ölelés természetes,
a Nap ragyog, nem villámok cikáznak.
Milyen jó is lenne ezt valóságként megélni,
s annak idején, amikor közeleg az este,
csakis a szépről és a jóról mesélni.
Míg elménk engedi, addig hozzunk döntést,
addig mérlegeljük, hogy mi a jó, a rossz,
s felejtsük el az egónkat és az önzést.
Addig szeressünk, s tegyük meg, amit lehet,
hiszen később, mikor agyunk már kifárad,
az emberek többsége hibáinkon nevet.
Addig nyújtsunk kezet, amíg van még kinek,
és emeljük fel a földről az elnyomottakat,
ám ne is kérdezzük, hogy azt minek.
Mindig harcoljunk az igazságért és a jókért,
ne adjuk fel soha, semmikor, semmiért,
sem pénzért, aranyért, vagy csókért.
Míg elménk engedi, addig lehetünk valakik,
ám amikor a homály leereszkedik reánk,
semmivé válnak vágyaink, s szavaink.
Miért múlik el oly gyorsan a jó, s lassan a rossz,
és miként menekül az ember a bezártságba,
melyből kijutni egy életet átívelő hossz?
Miért csak akkor számít valaki, ha már nincsen,
mikor nem lehet többé jelen, s nem segíthet,
s romba dől a világon mi volt, minden?
Miért titkoltak az igazi, valós és őszinte érzések,
hogy lehet elfojtva a szerelem és a fájdalom,
s örökre elhallgatva a lényeges kérdések?
Miért retteg az értelem, mikor a butaság tombol,
és hogy maradhat tétlen a vésznek az idején,
amikor a gonosz gyilkol, pusztít, rombol?
Hogyan áldozhatja fel a szülő drága gyermekét,
s miért engedelmeskedik a sötétség delejének,
megtagadva az elődei, ősei bátor szellemét?
Miért tagadja meg bárki a lelkét, saját önmagát,
hitványul feladva a becsületét, hitét a pénzért,
ahelyett, hogy elpusztítaná a sátánnak hadát?
Hamar elmúlik minden jó és minden szép,
s a lélek azt kívánja, hogy ne múljon még.
Jó lenne, ha maradna a karácsonyi varázs,
a szeretet, az öröm, a boldogság, a parázs.
A tisztaság parazsa és a nyugalom békéje,
az ölelés ereje jót hoz az emberek népére.
Megerősíti a szívet és bátorságot biztosít,
s a rosszal szemben igencsak megizmosít.
Hamar elmúlik mindig az, amit szeretünk,
ne hagyjuk annyiban, lássuk mit tehetünk.
Vértezzük fel magunkat, védekezzünk jól,
hiszen minden rólunk, s az életünkről szól.
