Saját alkotásaim
Az emlékeink elkísérnek minket az utolsó percig,
és sokszor felidéződnek az életünk folyamán,
a szívünk mélyén az időnek múlását jelzik.
Az emlékeink elkísérnek minket a végtelen útján,
és sok közülük örömmel tölti fel a lelkünket,
néha jókat nevetünk önmagunk múltján.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
Sok mindent sosem tudunk meg az életünk útján,
sokszor nem ismerjük meg az igazi valóságot,
és hiába merengünk önmagunk múltján.
Nem tudjuk meg, hogy miért is születtünk egykor,
vagy ki is volt életünk szerelme, úgy igazából,
s a lelkünk nagyon szomorúvá válik ekkor.
Nem tudjuk meg azt sem, miket mondtak rólunk,
s vajon kik szerethettek minket önmagunkért,
milyen lehetett volna az életünk, a módunk.
Nem tudjuk meg, hogy a sorsunk merrefelé vezet,
mennyi időnk van még, mielőtt elköszönünk,
és arra, amink van, ki is vethetett szemet.
Nem tudjuk meg, nélkülünk milyen is lesz a világ,
fogunk-e hiányozni belőle egy napon, s kinek,
lesz-e majd a sírunkon csokor, vagy virág.
Sok mindent sosem tudunk meg, amíg csak élünk,
oly sok titok marad titok a számunkra örökre,
a végtelen idő furcsa játékot játszik vélünk.
Az idő megszépítheti a múltat és becsaphatja az elmét,
varázslatossá tudja tenni mindazt, ami rossz volt,
ezzel megszabadítva a súlytól az ember lelkét.
Az idő megszépítheti a múltat és egy új világot teremt,
azonban az igazság ettől még igazság fog maradni,
s az a jó, ha az ember eszerint éli meg a jelent.
Piciny porszemek vagyunk csupán a végtelen időben,
szinte teljesen láthatatlan és sebezhető lények,
melyek alig hagynak nyomot az időkben.
Piciny porszemek vagyunk csupán a galaxisok szélén,
amelyeket bármikor könnyedén elfújhat a szél,
s talán emlékünk sem marad az út végén.
A régi szép idők letűntek, a sötétségnek kora tombol,
és mint a legrettenetesebb vihar, pusztít, gyilkol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Eltörli mindazt, ami valaha is jó volt, elmossa a létet,
jégesőként zúzza szét a szeretet sarjait, hajtásait,
és minden percben egyre csak növeli a tétet.
A régi szép idők letűntek, s már a Nap sem mosolyog,
nincs rá oka, hogy gyönyörködjön eme világban,
hamarosan az arcokra fagynak a mosolyok.
Senki nem sejtheti előre, hogy a sorsa merre viszi,
s merre fújja az élete szele, milyen irányba,
és azt sem, az esélye nagy, vagy kicsi.
Senki nem sejtheti előre, mikor jár le önnön órája,
és melyik lesz az utolsó örömteli pillanata,
vagy melyik lesz, a legvégső próbája.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Amikor még fiatal az ember, mindent másképpen lát,
van ereje, gyors, ruganyos, az elméje szárnyal,
és meg tudja különböztetni bokortól a fát.
Később ez változik, már nem olyan rózsásak a napok,
gyakorta gyötri a fáradtság, túlontúl elfoglalt,
és idegesítik mind a kicsik, mind a nagyok.
Majd eljön az idő, amikor lassúbb lesz, lomha, unott,
megjelennek az arcán a ráncok, beteggé válik,
és szomorúan látja, hogy bizony idáig jutott.
Amikor még fiatal az ember, nem akarja látni a véget,
nem hiszi el, mennyire el fog kopni a teste, lelke,
és mennyire keserűvé válik egyszer evégett.
Útra készülnek a gólyák és sok más egyéb madár,
a fecskék, a darvak, és a fülemülék is mennek,
s hosszú útjuk során, nincs számukra határ.
Itt voltak tavasz óta, itt éltek és itt is szaporodtak,
szorgosan nevelték a fiókáikat nap, mint nap,
s kis hazánk területén szépen gyarapodtak.
Útra készülnek a gólyák, s elköszönnek egy időre,
szeretik ezt a hont, ezt a hazát, a szülőhelyüket,
és reméljük, találkozni fogunk velük jövőre.
