Saját alkotásaim
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
Az új barmok világában, csoda szép ez a drága világ,
oda sem bőgnek a többi, idősebb marháknak,
és nem számít sem a rossz, sem a hibák.
Reggelente ébrednek e jószágok és legelni indulnak,
gondolkodás nélkül követik egymást a sorban,
s mind, ugyanarra a kevés fűre izgulnak.
A gulyások szavát meghallva, fejet lehajtva legelnek,
eszik az ízetlen, száraz füvet, a kopár vidéken,
és önmaguk lelkébe erőt nem lehelnek.
Elfogadják azt is, ha kevés a víz, hisz változik az idő,
eltűrik az éhséget, s a legdurvább bánásmódot,
mivel elfogadják, a barmoknak ez a jövő.
Az új barmok világában a régi, pusztai életnek vége,
önmaguk érdekében beoltják és levágják őket,
s mindezt, egyikőjük sem ússza meg élve.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
A rég elvonult remény sétál a réten, a virágok között,
enyhe nyári szellő cirógatja megfáradt arcát,
miközben a Nap ragyog a völgy fölött.
Bandukolás közben eszébe jutnak a régi csodás idők,
amikor még hű segítője volt az embereknek,
s mikor még együtt töltöttek sok időt.
Azóta túl sokat változott a világ és ő kiszorult belőle,
érzi, hogy millióknak okozott nagy csalódást,
s jót már csak kevesen gondolnak felőle.
A rég elvonult remény sétál a réten, s magát biztatja,
hiszi, képes lesz legyőzni a reménytelenséget,
és az egykori erejét, újfent megvillantja.
A rengeteg eső sem tudja elmosni a világnak szemetét,
és hiába van számtalan tiszta vizű patak, s folyó,
külön, egyik sem tudja megmutatni az erejét.
A szenny és a mocsok oly mértékben belepte a Földet,
hogy szinte alig lehet ép, érintetlen területre lelni,
a szutyok rég befedte a legtöbb hegyet, völgyet.
A rengeteg eső sem tudja elmosni az időknek a koszát,
már annyira beleivódott a legapróbb atomokba is,
s emiatt, rendkívül nehéz eltüntetni a nyomát.
A régi szép idők elmúltak végleg, s nem térnek vissza,
csupán pislákol a szeretet egyre gyengülő lángja,
és a keserű pohár mérgét, sok ember kiissza.
A régi szép idők elmúltak végleg, s az álmoknak vége,
elsuhantak a széllel a semmibe, az örökkévalóba,
sajna úgy tűnik, az emberek nem térnek észre.
A sötétség nem győzheti le mindig a fényt, hiába akarja,
s hiába ármánykodik minden elképzelhető módon,
végül mégsem nyerhet és ez annyira zavarja.
A sötétség nem győzheti le mindig a fényt, bár próbálja,
s ennek érdekében elkövet bármit, a lehetetlent is,
ám meglehet, végül leketyeg majd az órája.
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, kiút nincsen,
s élje bárki is, bárhogyan az életét, legyen bármily jó,
ezt nem tudja elkerülni, semmiféle kincsen.
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, s ez szomorú,
tetteink, gondolataink, idővel mind semmivé válnak,
és meglehet, a sírjainkon sem lesz koszorú.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
A mélységesen elbutított elmék világa, ím megérkezett,
a sötétség leple igen gyorsan és hatékonyan terjed,
ám a gonosz bizony, még így sem elégedett.
Számára az idő nagyon fontos, eredményt akar, hamar,
nem bírja kivárni a természetes folyamatok végét,
és az, hogy még van élet, a számára fanyar.
A mélységesen elbutított elmék világa, az maga a halál,
ahonnan nincs visszaút és nincs esélye a jövőnek,
a remény ott nem mást, csak sírokat talál.
