félelem Archívum - 18 / 26 oldal

A szolgaság jelképével arcukon

A szolgaság jelképével arcukon, rémült szemekkel,

rettegő pillantásokkal és iszonyatos félelemmel,

fejüket lehajtva küzdenek a lelki sebekkel.

A sebekkel, amelyeket a zsarnoki hatalom okozott,

és melyeket a háttér sötétsége diktált a számukra,

a hiszékenység pedig a maximumra fokozott.

A másokra tekintés hihetetlen gyötrelem számukra,

s mivel sokan nem hordják a mocsoknak bélyegét,

még nagyobb teher nehezedik a ferde vállukra.

Magukban elátkoznak mindenkit, kik józanul élnek,

akik szeretik a szabadságot, s a tiszta levegővételt,

és az aljas hazugságok nyomásában sem félnek.

Meghipnotizáltan gyűlölködnek, ellenségük az ész,

és nem bírják eltűrni a józanságot, hiszen gyávák,

s nem ellenkeznek, amikor közeledik a vész.

A szolgaság jelképével arcukon a halálukra várnak,

és engedelmesen kiszolgálva a hóhérok parancsát,

a végzetnek az ösvényén is szemlesütve járnak.

Sosem lesz világos

Sosem lesz világos, ha a sötétség uralja a Földet,

és ha a rabságában tudja tartani a fényt örökre,

azzal elpusztíthat minden virágot, s zöldet.

Nem menekülhet senki a gonosz éles karmaiból,

és amennyiben eluralkodik a gyilkos félelem,

az a helyzet kiforgatja a világot a sarkaiból.

Összeomlik az értelem, elbukik a hit, s a remény,

szabadjára indulhat a káosz és zűrzavar pokla,

s ami azután történik, az szörnyen kemény.

Sosem lesz világos, míg fel nem dereng a hajnal,

amíg fogságából kitörve felragyog újra a fény,

s le nem számol az összes ármánnyal, bajjal.

Emberként meghalni

Emberként meghalni manapság nem könnyű feladat,

megvédeni a saját szervezetünket és a testünket,

mielőtt az életünk éltető ereje végleg elapad.

Megóvni a szeretteinket is a rettenetes borzalmaktól,

hihetetlenül nehéz mindezeket kivitelezni sajnos,

hisz sokan nem tudnak a történő borzalmakról.

Emberként meghalni igen nehéz, eme sötét világban,

mert bemérgezve, rettegésben, s félelemben tartva,

módosítottan élhetnénk csak, a sötét rabigában.

A szörnyek tévéje

A szörnyek tévéje igazi borzalmakat sugároz,

a tartalmai hazugok és igazán fenyegetőek,

s vajmi kevés közük van a tudáshoz.

A megtévesztéshez és az ármányhoz biz igen,

az igazságról meg pláne tilos itt beszélni,

hisz arról azt sem tudják, az milyen.

Huszonnégy órában rémes félelmet keltenek,

a rettegés pedig a legkedveltebb műsoruk,

és a céljuk az, hogy ők nyerjenek.

Igen könnyen előidézik a hipnotikus álmokat,

figyelmeztetnek, levegőt venni is veszélyes,

és jobb feladni a szokásos vágyakat.

Áldozatra várnak, mindenki ölje meg magát,

s aki olyan szemtelen, hogy nem tenné,

annak a gyilkosaik ellátják a baját.

A szörnyek tévéje kiöli a lelkeket, s a tudatot,

ám amennyiben az emberek nem néznék,

elkerülnék a halálba vezető futamot.

A kiirtás kapujában

A kiirtás kapujában állnak már a nagy tömegek,

rettegve, félelemmel átitatva és behódolva,

közöttük nők, férfiak, fiatalok, s öregek.

Homályos tudattal, gyáván és bénultan néznek,

legtöbbjük már gondolkodásra is képtelen,

s valamennyien a láthatatlantól félnek.

Félnek, mert elhiszik az aljas hazugságok sorát,

s agymosott zombiként engedelmeskednek,

nem mérlegelve mindennek a valós okát.

E viselkedésükkel a hóhérok kezére játszanak,

holott, ha elkezdenék használni az eszüket,

az élni akarásuknak adnának szárnyakat.

Egymással összefogva lerombolhatnák a tervet,

és visszakaphatnák az egykori jogaikat is,

ám tétlenül a lelkeik békére nem lelnek.

A kiirtás kapujában elhalnak az egykori fények,

és a felírat fennen hirdeti a belépők számára,

ti ostobák vagytok, s nem emberi lények.

Meddig tűr a világ?

Meddig tűr a világ, amíg elhal minden virág,

mikorra már nem marad szabadság és jog,

s nem visszacsinálhatók a hibák?

Mikor a szeretett már emlékként sem létezik,

az öleléseknek a vágya is bűnnek tartandó,

és a megváltás halálként érkezik?

Mikorra meddővé lesz a kedvesség, az öröm,

a szép és a jó borzalmas fogalmakká válik,

s az emberekből nem marad kő a kövön?

Amikor a szülők feláldozzák a gyermekeiket,

mivel gyávák és gyengék, csak rettegnek,

s míg nem hagyhatják el a ketreceiket?

Amíg létezni is iszonyatos vétségnek számít,

mivel a sötétség köreinek nem kellenek,

s a lelkeknek a sátán csapdát állít?

Meddig tűr a világ, míg a lélegzet fájdalmas,

kiüt mindenkin a ragya és az elváltozás,

s a lét önmagára nézve is szánalmas?

Láncra vert remény

Láncra vert remény, lábbal taposott álmok,

elölt vágyak tömege, s iszonyú félelem,

a sors nagyon kegyetlen és álnok.

Sarokba szorított szeretet, mely igen retteg,

s jéghideg gyűlölet, kegyetlen ridegség,

biz rosszat tesz a léleknek, testnek.

Megváltozott érzelmek, becsapott emberek,

tomboló gyávaság, magukba fordulás,

és védtelenül hagyott gyermekek.

Láncra vert remény és torkot szorító bánat,

dühöngő reménytelenség, tétova percek,

az ébredés magára még meddig várat?

A gonosz nem áll le

A gonosz nem áll le, amíg mindenkivel nem végez,

lesújt újra és újra és újfent, míg életben vagyunk,

nem kegyelmez, soha nem fog, s nem kérdez.

Nem kérdezi meg, hogy az emberek mit is szólnak,

és egyáltalán nem érdekli senki véleménye sem,

be akarja adni a mérget rosszaknak és jóknak.

A kivételezetteken kívül mindenkinek mennie kell,

muszáj lesz végleg elhagyni eme csodás világot,

s menekvést a pusztulás elől bárki nehezen lel.

Addig is arctalanná kívánnak tenni minden embert,

rettegő és félelemben élővé, megalázkodó rabbá,

felforgatva a mindennapokat, estét és reggelt.

A gonosz nem áll le, amíg azt tehet, amit csak akar,

ám az értelem és az összefogás meg tudja állítani,

s ha győznek, a gonosz több vizet nem zavar.

Vonzás és varázs

Vonzás és varázs, érzések, érzelmek, vágyak,

a megbékélés utáni rejtett óhajok, sóhajok,

s a sebzett lelkek megbocsátásra várnak.

Tudják, hogy hibáztak, s túl konokok voltak,

dacból nem engedtek és hátat fordítottak,

s úgy tettek, mintha nem lenne holnap.

Belülről azonban a szívük hevesen dobogott,

égette őket a meg nem tett történtek heve,

s őszinte énjük titkon emiatt zokogott.

Vonzás és varázs, igazi félelem a csalódástól,

holott amennyiben meg tudnák beszélni,

nem kerülnének messze a valóságtól.

A lelkek tüze

A lelkek tüze egykor ragyogott fent az égen,

manapság oly halovány, szinte láthatatlan,

s alig észrevehető a koromsötét éjben.

Az idők kezdetén csupán szikraként létezett,

egyszerűen feltűnt a galaktikus semmiből,

s energiája a világegyetemből vétetett.

Minden percben nagyobb lett az éltető ereje,

eljutott a Földre is, ahol az élet csírázott,

s az emberek világában akadt szerepe.

Valamennyiükbe érzéseket, s érzelmeket vitt,

azok hamarosan meg is változtak nagyon,

s a munkája gyümölcsében bízott, hitt.

Teltek-múltak az idők, s a folyamat gyorsult,

az emberi faj egy kis része lelketlen lett,

s az ismert világ önmagából kifordult.

A lelkek tüze meggyengült, s félve rettegett,

tudta, ha az emberiség nem tér végre észre,

akkor önnönmaga is örökre elveszett.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30