ész Archívum - 2 / 2 oldal - Kiss Gyula versei

Ármányos szavak

Ármányos szavak, melyekkel irányítani lehet,

amelyek mételyezik a lelket, a szívet,

s melyek ellen csak az ész tehet.

Az ész, mely egyre ritkábban bizonyítja létét,

hihetetlenül le van tompítva és butítva,

s így nem érzi a vesztét, a végét.

Az a kevés mi megmaradt, s kitartóan harcol,

mindent bevet, hogy mentse a menthetőt,

s az időbe segélykiáltást karcol.

Hihetetlen, mekkora erő rejtőzik a beszédben,

mennyire meg tudnak téveszteni bárkit,

s ez fegyver a zsarnokok kezében.

Ármányos szavak mérge tornádóként tombol,

nem áll le és nem pihen meg mindaddig,

amíg minden jót le nem rombol.

Az Ész és az Értelem

Az Ész és az Értelem útnak indult egy napon,

gondolták megkeresik a jó megoldást,

és igyekeztek is ezért oly nagyon.

Végigjárták a világnak bugyrait és segítettek,

találkoztak az Elmével is egy délután,

és kis pihenő után, erőt merítettek.

Azután folytatták az útjukat a tudás irányába,

a homály leküzdése lett a fő céljuk,

s így kerültek a sötét világába.

Ott félvakon csak tapogatóztak, s nem láttak,

a szemük lassan szokta csak a helyet,

épp ezért a menekülésre vágytak.

Azonban már késő volt, a mocsárba kerültek,

érezték, hogy egyre inkább süllyedtek,

és lassan a legaljára merültek.

Levegő után kapkodtak, de csak fuldokoltak,

s kínjaikban felmerültek a régi szép idők,

a mostanitól bizony undorodtak.

Az Ész és az Értelem érezte, hogy itt a vége,

s innen nem lehet kiszabadulni könnyen,

ám úgy döntöttek, harcolnak végre.

A szavak ereje

A szavak ereje sokszor nagyobb, mint egy bomba,

fájó, komoly sebek okozására is képes lehet,

hiszen magát, a lelket döntheti romba.

Mézesmázosan megtéveszt és mételyezésre képes,

fel tudja bontani a legjobb kapcsolatokat is,

igen gyakran mondják azt, hogy ékes.

Ármányosan irányít és furfangosan terel másokra,

negédesen megtéveszt, oly kedvesen behálóz,

s futtathat bármely családot a zátonyra.

Mérget csepegtet a fülekbe, biz megássa a vermet,

erősen marcangolhatja a szívet, furmányos,

s a legjobb barátok közzé is éket verhet.

Ugyanakkor képes simogatni, néha igen beszédes,

olykor segítőszándékú, örömteli, kedélyes,

s alkalomadtán igen vidám, szeszélyes.

A szavak ereje sokkal több, mint egyszerű beszéd,

tettekre sarkalhat, s mély szeretetet tud adni,

ám gyakran nem tudja fékezni a hevét.

A szemeknek nyílnia kellene

A szemeknek nyílnia kellene, mielőtt végleg késő,

és biza ideje lenne látni is, s nem csupán nézni,

különben eljön az elmúlás pillanata, a végső.

Meg kellene látni végre mindazt, mi most történik,

a valóságot, amit a homály oly ügyesen elleplez,

és ami mögött a gyilkos végzet örvénylik.

Ideje lenne észre térni és hallgatni a józan tudatra,

elfogadni, hogy összefogás nélkül nincs remény,

a szeretet vezethet el a békés, győztes utakra.

A szemeknek nyílnia kellene, vagy így maradnak,

és már nem is lesz esélyük, bármit is meglátni,

mivel a dolgok igen rossz irányba haladnak.

Szívvel szeretni

Szívvel szeretni és ésszel, tisztán látni a világot,

a valóságot nyitott szemmel megtapasztalni,

s megmenteni, ha kell, a legapróbb virágot.

Megóvni a gyengéket, az elesettek hosszú sorát,

védelmezni a családot, a legkisebb gyermekig,

és alkalmanként lemosni a nehéz út porát.

Szívvel szeretni, őszintén, érdekektől mentesen,

s mikor szükséges, kőkemény támasszá válni,

átölelni a hozzánk közel állókat kedvesen.

Pihentető nyugalom

Pihentető nyugalom, ami igen ritka, oly kevés,

s annyira nehéz rátalálni a rohanó világban,

pedig a hatása az életre igencsak mesés.

Az elme rendkívül túlterhelt, s szinte fuldoklik,

elszívja az energiáját a folyamatos félelem,

s ettől a reménybe vetett hite is haldoklik.

Az értelem, amely egykor magas szinten állott,

igen nagy mértékben lesüllyedt a tudatlanba,

ahol szinte nullává és semmivé mállott.

Az ész már láthatatlan a végzet sötét viharában,

egyre kevesebbszer tűnik fel a homályból,

s nagyon szenved az elárvult igazában.

Pihentető nyugalom, a fáradt lélek áhított álma,

és sok alvás, ahol az álmok birodalmában,

kis időre teljesülhet a szívnek a vágya.

Hol marad az ész?

Hol marad az ész a vészterhes gondok közepette,

miért nem mutatkozik, hogyan lapulhat sunyin,

s miért ijeszti meg annyira a vég közeledte?

Miképpen hagyhatja magára a harcban az embert,

mi lehet az oka a gyávaságának és a félelmének,

s miféle okból hagyja elbukni, amit kedvelt?

Hogyan fordult szembe a szeretteivel, a családdal,

a baráti köreivel, a szerelmeivel és a világgal,

ahelyett, hogy leszámolt volna a galáddal?

Hol marad az ész, mikor a létnek a vége közeleg,

ennyire visszafejlődött volna az idők folyamán,

s reszketve majd az idők végéig kesereg?

Háborgó idő

Az időben vihar támadt,

kavarogva, fájón kering,

a sok rosszba belefáradt,

bedühödve harcol megint.

Agymosottak róják az utat,

balgán, s bégetve haladnak,

nem találnak ebből kiutat,

saját vesztükbe szaladnak.

Kialudt az értelem lángja,

néhány szikra még maradt,

végzetüket senki se szánja,

lelkük darabokra szakadt.

Míg hibáikból nem okulnak,

kapják a csapásokat rendre,

a szakadék szélére szorulnak,

s hiába is vágynak a csendre.

Az idő nem bocsát meg soha,

nem feledheti a sötét múltat,

emlékei nem illannak el tova,

a józan észen igen sok múlhat.

A jelen és a jövő is háborog,

beleborzong-e csodás világ,

a szenny gyakorta rácsorog,

mégis nyílni fog a sok virág.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30