Saját alkotásaim
Mennyire el tud kopni az ember, sajnos mennyire,
egyre több mindene fáj, alig van, amije nem,
és a lakásától sem jut el már messzire.
Mennyire el tud kopni az ember, mennyit szenved,
egykori elméje sem ragyog, mint rég, de érzi,
az élet kegyetlen és kiutat nem enged.
Egy hosszú út után megpihenni, mennyei érzés,
és levetni magunkról a terheink páncélját,
egy igazi álom, ez nem is lehet kérdés.
Az ember egész élete kihasználtság, s szolgaság,
kivéve természetesen a kiváltságos rétegnek,
melyeknek ez biz, kizárólag formaság.
Az egyszerű ember kiszolgáltatott, s rab csupán,
adózik mindenért, azért is, amiért élni mer,
és nyoma sem fog maradni halála után.
Elvárják, hogy engedelmeskedjen, fejet hajtson,
ne gondolkozzon, pláne vissza ne beszéljen,
és mindig önnön pusztulása felé tartson.
Egy hosszú út után megpihenni, a szívek vágya,
megérdemelten, szabadon élni, emberként,
és eme sok mocskot, magunkról lerázva.
Mikor az ember lába alól hirtelen kihúzzák a talajt,
biz elsápad, sőt, szinte belekékül a váratlanba,
s nem hallani az ajkairól vidám kacajt.
Amikor elillan mindaz, ami egyfajta biztonság volt,
elönti a keserűség, pánikolni kezd és le is izzad,
s közben rájön, az élet nem róla szólt.
Mikor az ember lába alól eltűnik az, min eddig állt,
ami stabilizálta a mindennapjait, reményt adva,
megérti, az esélye ím, a semmibe szállt.
A valóság és az élet gyakran próbára teszi az embert,
sajna nem cirógatja a lelkét, kedvesen, lágyan,
hanem felkavarja, mint vihar a tengert.
A valóság és az élet meg tudja keseríteni az álmokat,
s a vágyak tüze hiába lobog fennen a szívekben,
az ember legtöbbször, szenvedő áldozat.
Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
Egy kis finom kacsasült, na az aztán igazi étek,
a csodás, ropogós mellehúsa és a combja,
no meg a sült máj, kihagyni azt vétek.
Egy kis finom kacsasült szebbé teheti a napot,
s kicsit kényezteti az ember szívét, lelkét,
főleg, amikor harap belőle egy nagyot.
A siker érzése oly mámorító, feldobja a lelket,
hisz rengeteg küzdelem, s kitartás az ára,
ám az ember így, kis dicsőségre lelhet.
A siker érzése megdobogtatja a szívet sokszor,
feldobja az egyhangú napokat, hónapokat,
sőt, ki átéli, az utolsó percig arra gondol.
A fogva tartott elme, nem az ura önmagának,
mindig engedelmes, mindig engedékeny,
s nem látja, hogy ez az oka a bajának.
A fogva tartott elme gondolkodása homályos,
és sokszor nem hisz a saját szemének sem,
számára minden rossz, csak szokásos.
Eltévelyedve az úton, bolyong az egyszeri ember,
lassan fogalma sincsen már semmiről sem,
s éppen ezért lelki nyugalomra nem lel.
Annyi információ bombázza az elméjét naponta,
hogy egyszerűen nem fogja fel, mit kellene,
s pont ezért van mindig sarokba szorítva.
Nem képes rátalálni a Napra, az esőfelhők fölött,
és nem látja meg éjszaka a telihold ezüstjét,
ahogy az igazat sem, a hazugság mögött.
Eltévelyedve az úton semmi nem jó, vagy tiszta,
minden zűrzavaros, ködös, homályba vesző,
és az elvesztett esély biza nem tér vissza.
Lélek nélkül, csupán lélektelen test az ember,
érzéketlen és közömbös mások bajaira,
s színtiszta nyugalmat nem lel.
Nem dobogtatja meg a szívét senki fájdalma,
nem érez szeretetet, sem más érzelmet,
és ocsmány színjáték a szánalma.
A segítsége nem őszinte, mindig érdek hajtja,
és a szenvedést szenvtelen arccal nézi,
életben csak a gőgössége tartja.
Lélek nélkül a fény elveszti a ragyogó erejét,
nem melenget, nem simogat soha többé,
s nem tölti be a jótékony szerepét.
