Saját alkotásaim
Az elkényelmesedett elme megpuhítható könnyen,
irányítható, félrevezethető és megtéveszthető,
nem sziporkázik, csak éldegél csöndben.
Elvan a maga kis keretei között, s bámul a világra,
gondolkodás nélkül elhiszi amit hall, mindig,
nem ellenkezik, s nem bocsátkozik vitába.
Az elkényelmesedett elme befolyásolható nagyon,
elfogad minden valótlant, az igazat kevésbé,
és minderre talán rá fog jönni egy napon.
Miért akkor értékelnek valakit, amikor már késő,
amikor nem lehet elmondani, hogy hiányzik,
és amikor közel jár a pillanat, a végső?
Miképpen van az, hogy bárki lemaradhat a jóról,
és lekésheti a reményt is, mivel bizonytalan,
s nem volt képes érteni az igaz szóból?
Miért akkor sütne fel a Nap, mikor itt van az este,
s miért akkor adódna egy új esély, egy igazi,
mikor már gyenge az ember lelke, teste?
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
Keserű ábrándok, mint egy kávé cukor nélkül,
s hiába voltak az elképzelések szépek,
mind hamvába holtak lettek végül.
Törött szárnyú madárként zuhannak az álmok,
zuhanásukat fékezni teljesen képtelenek,
s érzik, hogy e világ milyen álnok.
Mint a jéghideg vízzel örökre elaltatott parázs,
olyasformán halnak el az izzó vágyak,
s velük pusztul az egykori varázs.
Keserű ábrándok szomorítják a szívet, a lelket,
a néhai, csodákra képes reménynek vége,
s az ember boldogságra nem lelhet.
Iszonyat mennyit szenved az ember életében,
rettenetes forróság kínozza, gyötri a testét,
s annak a hatása nem marad észrevétlen.
Töménytelen munka, s teendő terheli a vállát,
alig van szabadideje, amikor pihenhetne,
és sokszor kimerülten elhúzza a száját.
Az életét szabályok, s tiltások sora korlátozza,
nem szabad ezt, tilos amazt és így tovább,
a napjait nem önmaga kormányozza.
Mikor odáig jutna, hogy a szeretteivel legyen,
már szinte romokban hever a lelki állapota,
s csak alig több, mint egy tetem.
Iszonyat mit kell elviselni és kibírni a halálig,
mennyi fájdalom, s bánat nehezíti az útját,
amíg roncsként eljut az utolsó határig.
Volt egyszer egy ember, dolgos, szorgos, szerény,
tisztességgel, s becsülettel élte az életét,
és nem hitte el a rosszat szegény.
Nem érezte, hogy mily gyorsan sötétedik a világ,
csupán azt látta, mennyire csodás minden,
és milyen varázslatos a sok virág.
Egészségesen teltek a napjai, boldogan, vidáman,
szerette a családját, imádta a gyermekeit,
s tudta, nincs olyan, hogy hibátlan.
Egy napon azonban kitört a vihar, áradt a mocsok,
mindenféle szennyet árasztott mindenfelé,
s az ember érezte, egy helyben topog.
A naptól kezdve, új és újabb szutyok áztatta testét,
s hiába igyekezett megfürdeni mindennap,
már a látvány is megfertőzte a lelkét.
Kezdte valóban betegnek érezni magát, s rettegett,
megingott az önbizalma, bizonytalanná vált,
és addig nem létező kórban szenvedett.
A sok mocsok teljesen megfertőzte az ép elméjét,
immáron elhitte, csak egy új vihar segíthet,
melyben megőrizheti családja emlékét.
Ugyanis velük sem találkozott, s ezt igen fájlalta,
addig szenvedett, amíg a szeretet erőt adott,
és a harcot a szutyok ellen felvállalta.
Volt egyszer egy ember, ki végül az égre tekintett,
összeszedte magát, visszanyerte az erejét,
s mikor ismét dörgött, csak legyintett.
Oly rövid a hétvége, s annyira sebesen telik,
szinte még fel sem ébred az ember reggel,
a gondolata máris a hétfőre esik.
Gyorsan suhannak a percek, s elrepül az idő,
a tervek, a programok elillannak rögvest,
és alig marad belőlük hírvivő.
Oly rövid a hétvége, valódi pihenésre kevés,
mindig akad tennivaló ha kell, ha nem,
s élvezetnek marad egy jó evés.
Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,
odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,
ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.
Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,
megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,
s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.
Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,
s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,
felszínre törnek, de tudják, nincs odább.
Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,
amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,
miközben reméli, újraélheti őket egyszer.
Csapdában vergődve a legerősebb állat is szenved,
megpróbál küzdeni, s kimenekülni a fogságból,
ám rájön, hogy az a fránya vas nem enged.
Hiába rángatja a tagjait, s hiába üvölt teljes erővel,
tombolhat, dühönghet, ordíthat eszementen,
mégsem tud szabadulni, s ez rossz előjel.
Fájnak a csontjai és a szőre iszamos a saját vérétől,
az ereje ugyan nagyon fogy, de sosem adja fel,
ám érzi, nem jár messze az élete végétől.
Csapdában vergődve az ember is hasonlóan reagál,
s tudja, ha mindent el is próbál követni a létéért,
van az a kelepce, amely mindenkit bedarál.
