Saját alkotásaim
Az út elágazásánál, előbb-utóbb, sajnos muszáj dönteni,
hiszen egy egész élet múlhat a helyes választáson,
csak a végén ne hulljanak az ember könnyei.
A kényszer, a kiszolgáltatottság, megviseli a lelkek sorát,
szétszórtak, bizonytalanok, tanácstalanok lesznek,
és magukat becsapva várják az isteni csodát.
Az út elágazásánál eldőlhet minden, sötétség, vagy fény,
pusztulás, vagy megerősödés, kudarc, vagy siker,
ezekkel a gondokkal szembesül fiatal és vén.
Mikor az ember lába alól hirtelen kihúzzák a talajt,
biz elsápad, sőt, szinte belekékül a váratlanba,
s nem hallani az ajkairól vidám kacajt.
Amikor elillan mindaz, ami egyfajta biztonság volt,
elönti a keserűség, pánikolni kezd és le is izzad,
s közben rájön, az élet nem róla szólt.
Mikor az ember lába alól eltűnik az, min eddig állt,
ami stabilizálta a mindennapjait, reményt adva,
megérti, az esélye ím, a semmibe szállt.
Kitartani nagyon nehéz, viharban, egy hajó fedélzetén,
mikor jobbra-balra dől, borul és csúszik minden,
s a rémület erőt vesz, a hajó személyzetén.
Ugyanúgy eluralkodik a pánik a bizonytalanság idején,
az egyre sötétebbé váló sors kemény napjaiban,
és a lelkek nem pihenhetnek a béke szigetén.
Kitartani nagyon nehéz e kegyetlen, s gonosz világban,
melyben a szeretet a padlón hever, az élet a halál,
s az értelem nem győzhet, az ostoba vitákban.
Rátekeredett a kígyó szorosan, az életet adó fára,
melyen egész életközösségek élték napjaikat,
s amely egy igazi paradicsom lett mára.
Madarak és emlősök tartották otthonuknak a fát,
mindőjüknek megvolt a helye az ágak között,
s biztonságban voltak, ha átszakadt a gát.
A fa kitartott a rohanó, s tomboló árral szemben,
körülötte ellepte a víztenger a rétet, a völgyet,
ő azonban állt erősen, szilárdan, egyben.
Ellenállt a viharoknak, a jégesőknek, a hőségnek,
a terméseit közösen fogyasztották az állatok,
s a rovarok sem álltak ellent a bőségnek.
Rátekeredett a kígyó, hogy megmutassa az erejét,
egyre erősebben szorította, hogy bizonyítsa,
uralja a fa minden ágát, s összes levelét.
Szívbemarkoló gondolatok foglalkoztatják a lelkeket,
a bizonytalanság, a kilátástalanság, s a félelem,
a valóság pedig nem könnyíti a helyzetet.
Szívbemarkoló gondolatok gyötrik az emberek hadát,
veszik el az élet sava-borsát, megkeserítve azt,
elnémítva a józanság és az értelem szavát.
Forgószélként csap le a vihar és elsötétedik az ég,
az élővilág retteg, félti a maga kis életét,
s reménykedik, nem lehet ez a vég.
Forgószélként csap le a vihar és őrjöngve tombol,
nem kegyelmez, nem kímél, csak pusztít,
nem ad esélyt, egyszerűen lerombol.
A valóság és az élet gyakran próbára teszi az embert,
sajna nem cirógatja a lelkét, kedvesen, lágyan,
hanem felkavarja, mint vihar a tengert.
A valóság és az élet meg tudja keseríteni az álmokat,
s a vágyak tüze hiába lobog fennen a szívekben,
az ember legtöbbször, szenvedő áldozat.
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Ha ép a lélek, a test is sokkal jobban érzi magát,
sokkalta vidámabb és boldogabb az ember,
a sors pedig nehezebben látja el a baját.
Ha ép a lélek, akkor az élet sem olyan szomorú,
szebben ragyognak a csillagok éjszakánként,
és a Hold kerek arca, szélesebb mosolyú.
Mindenkinek lejár az ideje, hogy mikor, az kérdés,
addig azonban annyi mindent muszáj tenni,
s nem tudhatjuk, melyik az utolsó lépés.
Mindenkinek lejár az ideje, amely alapból is kevés,
számtalan gond és fájdalom keseríti a lelket,
ez a csodás élet, sajnos nem igazán mesés.
