Saját alkotásaim
Az élethez nagy kitartás szükséges, bizony nem kevés,
biz rengeteg a gond és a megoldandó probléma,
hisz az élet nem csupán ivás, meg evés.
Az élethez nagy kitartás szükséges, de még mennyire,
az ember hiába hoz az erején felül is áldozatokat,
sokszor mégsem marad végül semmije.
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, annak vége,
amint megérinti bárki lelkét az ujjainak hegyével,
a lélek már érzi a tüzet, s nem nézhet félre.
Immár tudja, hogy a számára kiút, soha többé nincsen,
s bizonyára sok rosszat tehetett az élete folyamán,
amit nem tud megváltani, semmiféle kincsen.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, lángol az ég,
izzik a levegő, parázslanak az álmok és a vágyak,
s mindezen nem segíthet, egy raklapnyi jég.
Amikor kezd elfogyni a levegő, fulladozik az ember,
a látása elhomályosul, az agya pedig eltompul,
és hirtelen, eme helyzetből kiutat nem lel.
Erőlködni kezd, levegőért kapkod, s félelem járja át,
miközben szédül, önmaga életére gondol végig,
ám a megmenekülésére esélyt biz nem lát.
Amikor kezd elfogyni a levegő és a reményt kizárja,
térdre rogy, szenved, s ekkor fény veszi körül,
feltűnik egy angyal, aki az ablakot kitárja.
Szenny árassza el az egész világot, amelybe az belefullad,
mindenfelé a mocsok és a fertő piszkítja be a Földet,
miközben az értelem, mindebbe beleszunnyad.
Szenny árassza el az egész világot és megfertőzi az elmét,
mely zavarodottá válik, s képtelen józan cselekvésre,
kapcarongynak nézve, a legfinomabb kelmét.
Valaha volt egy kék bolygó, amelyen az élet lakozott,
fák, bokrok és sok tiszta víz tarkította a felszínét,
este a Hold fénylett, nappal a Nap ragyogott.
Telt-múlt az idő, történelmi korok követték egymást,
jó és rossz hadakozott állandóan, ahogyan ma is,
és eme élő bolygó ellen, elkövettek egy, s mást.
Egykori fénye megkopott, lepusztított lett és szürke,
a milliónyi életforma, amely lakta, végleg kihalt,
és megszólalt körülötte, az égi végzet kürtje.
Valaha volt egy kék bolygó, mára sok mocsokkal teli,
régi szép hegyeit és völgyeit sokfelé szenny borítja,
s pazar mivoltát vissza, soha többé nem nyeri.
1848-ban a szabadságért folyt a harc, most az életért,
sajnos újabban az életben maradásunk lett a tét,
és ez nem megvehető, semmi pénzekért.
Aki élni akar, annak küzdeni kell, ha muszáj, halálig,
és nem szabad engedni, megalkudni, s feladni,
bizony el kell menni, a legvégső határig.
1848-ban a szabadságért folyt a harc, ami igen drága,
ha a mai ember nem akar szolga, s kutya lenni,
nem hagyhatja, hogy beletiporják a sárba.
A kifacsart citrom egykor egy fiatal növényke volt,
és pici, apró növedéknek tűnhetett csupán,
akkor még az élete, a fejlődésről szólt.
A levelei zöldültek, nőttek, erősödött, magasodott,
egyre jobban ellenállt a viharnak, a szélnek,
és egészségesen, szépen gyarapodott.
Hamarosan elérte a fénykorát, terméseket hozott,
szép sárga termései szinte sugallták az erőt,
s a ragyogó Nap, rájuk csókot dobott.
Telt-múlt az idő, s az egykori szépsége megkopott,
a törzse fásodni kezdett, betegség gyötörte,
és már nem igazán volt a megszokott.
A kifacsart citrom, úgy kezdte, ahogyan sok társa,
született, fejlődött, élt és végül el is kopott,
így lett belőle citromlé, az élet teájába.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, vajmi kevés,
és annak is a nagy része gond, szenvedés,
s igen kevés az, ami jó, ami mesés.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, egy látomás,
egy vízió, egy illúzió, meg egy rövid álom,
hamar véget ér bennünk a lángolás.
Egyáltalán mennyit ér az életünk, vajon mennyit,
kezdettől a végig csak kihasználtak vagyunk,
és végezetül mégsem nyerünk semmit?
Egyáltalán mennyit ér az életünk, kinek mennyit,
az idő oly gyorsan elszalad, s mind elkopunk,
tényleg ennyit érünk, mindössze ennyit?
