Saját alkotásaim
Az élet nem egy vígjáték, sokkal inkább dráma,
amelyben mindenki eljátssza a szerepét,
sok tapsra és valamiféle csodára várva.
Az élet nem egy vígjáték, s nem vidám kacagás,
rengeteg benne a szomorúság és a bánat,
ám végül mégis győzhet az élni akarás.
A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.
Az életünk csupán egy szösszenet az időben,
melyet hol erre, hol arra fúj a sors szele,
és ez nem is fog változni a jövőben.
Az életünk csupán egy szösszenet, túl kevés,
túl rövid, túl bonyolult, s gyakorta nehéz,
sokszor drámai, ám néhanap mesés.
A vereség érzése szörnyen tud fájni a léleknek,
nagyon meg tudja tiporni és meg is töri,
sajnos ez is része ennek az életnek.
A vereség érzése szörnyen tud fájni, szörnyen,
letaszít a mélybe és elszomorítja a szívet,
s ebből nem lehet kijönni könnyen.
Elképzelések és fantáziák teszik színesebbé a létet,
s teszik elfogadhatóbbá a napok szürkeségét,
miközben a lélek annyira vágyja a szépet.
Elképzelések és fantáziák működtetik ezt a világot,
s képesek elhitetni a lehetetlent is, bárkivel,
kóróból varázsolva csoda szép virágot.
A léleknek nincs szüksége a bántásra, a semmire,
a rosszra, a sértegetésekre és a gonoszra,
hiszen azok nem visznek messzire.
Nincs szüksége az ármányra, s az irigységre soha,
ahogyan nincs a hamisságra, aljasságra sem,
mert azok nem vezetnek végül sehova.
A léleknek nincs szüksége hitegetésre, s ámításra,
van viszont szeretetre, boldogságra, örömre,
amelyek őt magát veszik számításba.
Hogyan fejlődött ennyire vissza az emberi értelem,
és miképpen is süllyedhetett ennyire mélyre,
hogy gondolkodni lassan már képtelen?
Mi az oka annak, hogy a normalitás bűnnek számít,
a szív vágyai és az érzelmek olyan sekélyesek,
s a hazug ígéretek sora mindenkit elámít?
Milyen szülő az, amelyik nem óvja saját gyermekét,
amelyik tétlenül nézi, hogy miket tesznek vele,
s megtagadja önnön védelmező szerepét?
Miféle ember az, akit elvakít az ostobaság vad köde,
akit megőrjít a gyűlölet, s az értelmetlen harag,
és mindaz zavarja, amihez nincs is köze?
Hogyan fejlődött ennyire vissza a józanság, s az élet,
a lelkiismeret, a becsület, a tisztesség, a jóság,
és mindezeket hogyan képes eltűrni a lélek?
Minden pillanat egyedi, örök és megismételhetetlen,
van örömöt okozó, egész életre felejthetetlen,
s van sok olyan is, amely elviselhetetlen.
Minden pillanat egyedi, melyet megőrizhet a szívünk,
mely vagy az egekbe emel, vagy a pokolba taszít,
ám végül mind a végtelenbe viszi a hírünk.
Immáron a telefonok bűvöletében élnek oly sokan,
kihalóban van a személyes kapcsolat, érzelem,
és emiatt az értelem is a vesztébe rohan.
Családtagok, barátok ülnek egymás mellett mélán,
egymáshoz csak ritkán szólnak, fejüket lehajtva,
miközben nyomogatják a telefont némán.
Gondolkodniuk felesleges, hisz azt az MI megteszi,
megalapozza a lustaságot, ahogy a kényelmet is,
s így szép lassan kihal mindaz, ami emberi.
Immáron a telefonok bűvöletében vergődik a világ,
eme csapdából az emberiség kimászni képtelen,
sokuknak már csak a képernyőn nyílik virág.
Nem biztos, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő,
sőt, nagy eséllyel már a jelen sem az övé,
hiszen a sors kegyetlen egy cselszövő.
Nem biztos, hogy az élet valós és nem illúzió,
illúzió, amelyben mind szerepet játszunk,
hisz a világ olyan, mint egy filmstúdió.
