Saját alkotásaim
Az élet küzdelmek sora, az elejétől a végéig,
számtalan gyötrelem, s megannyi kín,
melyek eljutnak a lélek mélyéig.
Ott aztán jókora vihart kavarnak szakadatlan,
és szinte felemésztik a lelket teljesen,
mely a foglyukká lesz akaratlan.
Néhanap azonban egy kis vidámság is benéz,
s felcsillant egy kis reményt, valami jót,
melyet kedves mosollyal tetéz.
Az élet küzdelmek sora, de mindig van esély,
csupán észre kell venni és jó lapot húzni,
ám van, ami nem múlik, a veszély.
A fantáziák világában bizony megtörténhet bármi,
valóra válhatnak a legkülönlegesebb álmok,
s az ember tud a csillagok között járni.
Lovagolhat sárkányok hátán, s lehet egy varázsló,
megküzdhet a csodaszép hercegnő kezéért,
és lehet gonosz űrlényekkel csatázó.
Halhatatlanná válhat és uralhatja az egész Földet,
űrhajóval száguldozhat a galaxisok között,
s legyőzheti a veszedelmes szörnyet.
A fantáziák világában nincs akadály és lehetetlen,
lenyűgöző teremtmények lakják a bolygót,
békében, boldogságban, szeretetben.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,
és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,
lelki békére, nyugalomra nem lel.
Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,
szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,
és semmivé válik mindenki terve.
A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,
a felfogóképesség csupán árnyéka magának,
s már egy fuvallatra is félve rezdül.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,
pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,
s végül kiderül, mennyit is értünk.
A terelgetett folyó évszázadok óta rója az útját,
átjutott mezőkön, hegyeken, s völgyeken,
miközben nem felejtette a múltját.
Kicsi érként kezdte, azután patakként folytatta,
egyre növekedett, erősödött és szélesedett,
s a haladásban senki nem bolygatta.
Bármerre folyt, a folyásiránya természetes volt,
néha balra, máskor jobbra kellett kerülnie,
és maga előtt nehéz hordalékot tolt.
Tisztult a vize, miután mindettől megszabadult,
szépen és lassan hömpölygött ezek után,
s az éles sziklák közül is kiszabadult.
Egy ideje azonban egy félelmetes erő terelgeti,
leszabályozza azt is, mi legyen az iránya,
s ilyetén a szabad folyást nem engedi.
A terelgetett folyó útja egy szakadék felé vezet,
ahonnan nem lesz kiút a számára sohasem,
s ez ellen meglehet, semmit nem tehet.
Nyugodalmas éjszakákon, amikor világít a Hold,
s körötte fényesen ragyognak a csillagok,
az alvó világ nem is olyan zord.
Mindenfelé békesség árad, s a félelem is lepihen,
a nyugalmat változatos álmok színesítik,
s talán hihetetlen, de van ilyen.
Nyugodalmas éjszakákon az élet szépnek látszik,
s miközben baglyok suhannak csendesen,
a Hold fénye az ablakokon játszik.
A felszín alatt, a mélyben, forrón izzik a láva,
mindez a felszínen egyelőre nem látszik,
s nem érződik, hogy közeleg a dráma.
Fönt ugyanolyan szürkék a napok, semmi baj,
alant fortyogva kavarog a düh és a harag,
s hamarosan egyre erősebbé válik a zaj.
Eme zaj nem csitul, ellenkezőleg, hangosabb,
a hallatán félelem járja át az élőlényeket,
s ők érzik, menekülni most hasznosabb.
A felszín alatt ősidők óta rettentő erő rejtőzik,
s ott, bezárva várja a megfelelő pillanatot,
amikor az iszonyatos kitörése kezdődik.
Miért akkor értékelnek valakit, amikor már késő,
amikor nem lehet elmondani, hogy hiányzik,
és amikor közel jár a pillanat, a végső?
Miképpen van az, hogy bárki lemaradhat a jóról,
és lekésheti a reményt is, mivel bizonytalan,
s nem volt képes érteni az igaz szóból?
Miért akkor sütne fel a Nap, mikor itt van az este,
s miért akkor adódna egy új esély, egy igazi,
mikor már gyenge az ember lelke, teste?
Az életünk elvész a mindennapok nyomorában,
legszebb éveink kimúlnak mások kezében,
s az emlékünk ott végzi a pocsolyában.
A magunkra jutó idő bizony elenyésző, s kevés,
az energiánkat felemészti a munka, a terhek,
a számtalan gond, az ivás és az evés.
Az életünk elvész, mielőtt még élhettünk volna,
s ha ki tudnánk bújni ebből az ördögi körből,
talán minden valami szebbről szólna.
Mikor lehullanak a lelket fogva tartó láncok,
s megszűnik az oly régóta tartó nyomás,
végre útjára indulhatnak az álmok.
Annyi év keserű rabság után szabadok végre,
szárnyalhatnak a széllel a felhők között,
s többé nem vágynak le a mélybe.
Mikor lehullanak a hihetetlen méretű terhek,
amelyek súlyát felfogni is nagyon nehéz,
a lélek új reményre, s békére lelhet.
Egy pihentető nap mindenkire ráfér nagyon,
sőt nem is egy, hanem annak sokszorosa,
és nem is kell hozzá irdatlan vagyon.
Elég hozzá egy állatkerti látogatás néhanap,
esetleg egy kellemes séta a természetben,
és ehhez szükségtelen nagy pénzalap.
Ott vannak az élmények, az igazi nyugalom,
a szépség, a különlegesség, az érdekesség,
és senkit nem gyötör majd az unalom.
Egy pihentető nap, amely hihetetlenül ritka,
mégis képes megsokszorozni a reményt,
s pont a különlegességében van a titka.
