versek Archívum - 174 / 228 oldal

A Halál csókja

A Halál csókja félelmetes, ugyanakkor misztikus,

s a híre, a hatalma és az ereje is egyaránt intrikus.

Kiket a Halál megjelöl, azoknak nem kegyelmez,

megbüntet, megró, s végül bárkit megfegyelmez.

Varázsa elámít, elhiteti, hogy nála jobb nem lehet,

s nincs más választás, ellene senki soha nem tehet.

Végzetes út az csupán, mit a sors legvégül kijelöl,

és a bűnösöknek ott kellene állni a sorban legelöl.

A Halál csókja rejtélyes, láthatatlan, megbabonáz,

tetszése szerint jót, rosszat, egyaránt megzaboláz.

Nagyon mélyen tartja rettegésben az összes lelket,

s nem véletlenül írtak róla regét, nótákat és verset.

Fenyegetésből és zsarolásból

Fenyegetésből és zsarolásból állnak mostanság a napok,

ennek a borzalomnak szinte mindenki ki van téve,

s a következményét viselik a kicsik, s a nagyok.

Ijesztgetés, rémítgetés tölti be az életünk minden percét,

s nem lehet nyugodtan dolgozni, tanulni, szórakozni,

a bábok bármi áron végrehajtanák a gonosz tervét.

Nekik nem számít más, csak a pénz és a hatalom deleje,

a fizetett bérencek hosszú sora, a hazug médiaterror,

mindezek a sötétség igazi, gyilkos, s aljas ereje.

Fenyegetésből és zsarolásból készül számunkra a halál,

s nem mondanak le arról, hogy eltöröljék a létünket,

és győzni fognak, ha a fény új erőre nem talál.

Érzelmek suhanása

Érzelmek suhanása, s szívek dobbanása a mélyben,

izzó vágyak szárnyalása és az álmok hajszolása,

nagyon sokan megmerülnének a kéjben.

Ugyanakkor mindezt a legtöbben félnek kimutatni,

pironkodva, szemlesütve, s gyakran félrenézve,

sokszor nem tudják hol fognak kilyukadni.

Igen bizonytalanok, gyakorta hebegnek-habognak,

ám amikor nem látja őket senki, maguk vannak,

öröm vidítja a lelküket s szinte ragyognak.

Érzelmek suhanása tölti be a napok minden percét,

és járja át a gondolatokat, elterelve a figyelmet,

s feledtetve a szürke hétköznapok terhét.

Szösszenet

Szösszenet az egész létünk ebben az időben,

és meglehet emlékünk sem marad a jövőben.

Éppen ezért nem mindegy, bármit is teszünk,

hogy tiszta, vagy mocskos marad-e a nevünk.

Szösszenet vagyunk, semmi más, nem egyéb,

szólhatnak rólunk regék, történetek és mesék.

Netán elfeledhet minket a történelem, a világ,

csak a sírjainkon marad pár elszáradt virág.

Van egy zug

Van egy zug a Földön, melyet erős sötét ural,

a területén nem mer felkelni a Nap sem,

a levegője, s a hangulata igen cudar.

Más vidékeken lassan eljön a pirkadás ideje,

kezd világosodni a homályzóna mélyén,

ám e zugban kitart a gonosz hidege.

Az ott lakók szemén erős és vastag a hályog,

nem látnak el az orruk végéig sem soha,

s felettük dögre leső varjúhad károg.

Szomorúan, rettegésben és félelemben élnek,

engedelmesen tömik magukba a mérget,

s ajkukat nem hagyja el vidám ének.

Van egy zug, amelyben elhalhat az élet ereje,

és kihunyhat a lelkekből a maradék tűz is,

ha fel nem kél az elnyomottak serege.

Pihenés

Pihenés, amely mindenkire ráfér, de nagyon,

mi nélkül a test és a szellem is kifárad,

s mihez nem kell irdatlan vagyon.

Ami nélkül az agy sem működik ahogy kell,

a gondolatok kuszák, az ötletek silányak,

és békességet egy lélek sem lel.

Nélkülözhetetlen az élet valamennyi részén,

nem lehet lemondani róla semmiképpen,

s meghozza az eredményét a végén.

Pihenés, amely sokak számára csupán álom,

ám nem szabad, hogy csak az maradjon,

s mindezt a sors nem kérheti számon.

Egy nyugalmas nap

Egy nyugalmas nap a sok rettentő között,

mikor a vidámság szétárad a rossz fölött,

és visszahúzódik a gaz a sötétség odvába,

a hitvány pedig beleesik a saját mocskába.

Kellemes szellő fújdogál, s ragyog a Nap,

a bárányfelhők közül most egyik sem rab,

méhek zümmögnek a zöld, virágos réten,

és az örömöt ma semmi nem tartja féken.

A víztükör nyugodt és felcsillan a remény,

madarak szállnak e békés napnak az egén,

színes falevelek zörögnek a sün lábai alatt,

s a földeken, kint, még sok élelem maradt.

Egy nyugalmas nap, melyből sok kellene,

s végre szárnyalhat a szabadság szelleme,

a boldog kacajok szebbé teszik a perceket,

a sors maradandóvá tehetné eme helyzetet.

Hol marad az ész?

Hol marad az ész a vészterhes gondok közepette,

miért nem mutatkozik, hogyan lapulhat sunyin,

s miért ijeszti meg annyira a vég közeledte?

Miképpen hagyhatja magára a harcban az embert,

mi lehet az oka a gyávaságának és a félelmének,

s miféle okból hagyja elbukni, amit kedvelt?

Hogyan fordult szembe a szeretteivel, a családdal,

a baráti köreivel, a szerelmeivel és a világgal,

ahelyett, hogy leszámolt volna a galáddal?

Hol marad az ész, mikor a létnek a vége közeleg,

ennyire visszafejlődött volna az idők folyamán,

s reszketve majd az idők végéig kesereg?

Elölt álmok

Elölt álmok szállnak a csillagközi térben,

s már nem fürödnek reményben, fényben.

Hajdani ragyogásuk megkopott, fakó lett,

és nem számít immár semmiféle igaz tett.

Semmi nem hozhatja vissza a régi múltat,

hiába igyekezett a sors létrehozni egy újat.

A galaxisban suhan a fájdalom, a rettegés,

a csinált világ, a hazug és az aljas tettetés.

Szertefoszlanak a valódi érzések, emlékek,

amelyek egy jó világnak állítanak emléket.

Azonban sajnos annak a korszaknak vége,

mivel az emberek sokasága nem tért észre.

Elszalasztották az esélyt, s nincsen másik,

minden pillanattal csupán a gonosz játszik.

Megöli a lelkeket, s kiirtja az élet csíráját,

és az összes megmaradtra ráteszi az igáját.

Elölt álmok és a sanyarúan keserű igazság,

eltűnnek a semmibe, hol nem lesz vigasság.

Ott más sincs, csakis a sötétség, s a végzet,

harc nélkül semmivé foszlik minden lélek.

Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30