Saját alkotásaim
Mi is a vágyakozás, csupán az elme játéka,
vagy a szív megfoghatatlan érzülete,
netán a természetnek a szándéka?
A hormonok késztetése, az érzelmek óhaja,
az álmok beteljesülése utáni epekedés,
az álmatlanság, s a remény sóhaja?
A kémiai zűrzavar, s az igéző illatok hatása,
igazi, erőteljes vonzalom a másik iránt,
netán a logikus gondolatok halála?
Mi is a vágyakozás, egy emésztő tűz belül,
a lélek zűrzavara, s a józan ész veszte,
amin a szerelem érzése kerül felül?
Lebukóban a Nap, mára lenyugodni készül,
egész nap elmélkedett, de így döntött végül.
Alá fog merülni a vérvörös felhők tengerén,
és meglátja, felkel-e még másnap kezdetén.
Ezen még gondolkodik, nem biztos benne,
úgy érzi ereje megkopott és elfáradt a teste.
Oly sok rosszat megélt, borzalmakat látott,
s közben az örök élet gondolatával játszott.
Lebukóban a Nap, csalódott eme világban,
bár jól tudja, önmaga sem teljesen hibátlan.
Azonban amit az emberi faj újabban művel,
számára felér a legszörnyűségesebb bűnnel.
Ki a temetőben fekszik, az nyugalomban él,
már soha többé, semmikor, senkitől sem fél.
Nem uralják gonosz, sötét, zsarnoki vágyak,
s nincsenek megfigyelők, akik utána járnak.
Nem érez fájdalmat, gondok nem kínozzák,
hiszen életében oly sokszor, eleget kínozták.
Folyvást zsarolták és elnyomásban tartották,
az önfeladásba és öngyilkosságba hajtották.
Rettegésben élte le az élete utolsó szakaszát,
belebeszéltek mindenféle szörnyű nyavalyát.
Elhitették vele, hogy fertőz minden percben,
hiszen ez volt előre leírva a jótékony tervben.
Kényszer hatására beadatta magába a mérget,
ezáltal remélte, szerez még néhány szép évet.
Azonban csupán kínokat kapott, s megvetést,
és végtelennek tűnő, s iszonyatos szenvedést.
Ki a temetőben fekszik, egy békés úton halad,
emléke a szerettei szívében örökre megmarad.
Eme úton immáron nem érheti sértés, sérelem,
ami vár reá, az egy nyugodt és békés végtelen.
Hol van az igazság, a sötétség mélyén,
annak is a legeslegeldugottabb szélén?
Hogyan süllyedhetett ennyire silánnyá,
s miként alakult át nullává, zsivánnyá?
Miféle utat járhatott be, amíg ide került,
és amíg a harcossága, a becsülete leült?
Újabban miként bírja elviselni önmagát,
és miképpen képes elárulni a földanyát?
Ennyire könnyen meg lehetett vásárolni,
és a tisztességén a becsületén átgázolni?
Netán semmitmondó, gyáva semmi lett,
mit alátámaszthat mostanság annyi tett?
Hol van az igazság, s létezett egyáltalán,
mielőtt berogyott a korrupció bejáratán?
A hajdani fénye megkopott, s megfakult,
mára a valóság iránt teljesen megvakult?
A tündérek völgye láthatatlan az emberi szemnek,
egy békés, nyugalmas, csodás helyen fekszik,
ahol a lakói állandóan jönnek-mennek.
Varászlatos a vidékük, körbe erdőkkel, bokrokkal,
a zöld mezőt pompázatos virágok serege lakja,
s errefelé nem kell számolni a gondokkal.
Néhanapján benéznek ide a koboldok és a manók,
üzletelnek, eszmét cserélnek, s jókat játszanak,
ritkán leszállnak itt másféle, mesebeli hajók.
Oly messziről jönnek, a galaxisok távoli zugából,
megpihennek kis időre, feltöltődnek a fényben,
és átadnak valamit cserébe az ősi tudásból.
Arra nagy szükség lehet a nehéz, viharos időkben,
amikor az emberek világát a gonosz ostromolja,
a tündérek e tudással segíthetnek még időben.
A tündérek völgye meseszép, s biz ilyen is marad,
a végtelenbe tartó lelkek tömege átsuhan erre,
és innentől az útjuk könnyű, tiszta, szabad.
A szakadék szélén állva és a mélybe lenézve,
oly sokaknak eszébe nem jutna az igazság,
milyen végzetesen kerültek veszélybe.
A meredély pereménél semerre nincs tovább,
kavicsok zuhannak lefelé a sötét semmibe,
itt már nincs visszaút, s nincs odább.
Egymást tipró emberek, akiket ural a félelem,
őrjöngve lökdösik lefelé az útjukba esőket,
s nem érzik, hogy ostobaságuk végtelen.
Érzéseiket elnyomva, feláldozva mindenüket,
megtagadva az értelmet, a tudást, s a hitet,
biz rettegve megtagadják az istenüket.
A sötétség parancsára, s annak a hívó szavára,
engedelmesen fejest ugranak a végzetükbe,
fel sem készülve a gyötrelmes halálra.
A szakadék szélén állva lassan megáll az idő,
s ha nem állnak ellen a gonosznak gyorsan,
nem marad más, csupán koromsötét jövő.
Elszalasztott pillanatok, soha meg nem élt percek,
mindennap remélt, s be nem teljesült vágyak,
és a lelkekben rejtőző, álombeli tervek.
Véghez nem vitt érintések, s áhított ölelések sora,
a szívekben izzó, varázslatos kábulat érzése,
melyeket nem lep majd be az idő pora.
Elszalasztott pillanatok, érzelmek csábos varázsa,
kimondhatatlan és mindörökre néma titkok,
mindezek velünk tartanak a halálba.
Maroknyi mérgező gaz tartja uralmában a mezőt,
tüskések és folyton bűzölögnek, rothadnak,
s a milliárdnyi fűszál fölött ők a nyerők.
Gyilkosan pusztítóak, s főleg a sötétségben urak,
nincs állat, amelynek a gyomra szereti őket,
elkerülik mind a szarvasok, őzek, nyulak.
Évszázadok óta élősködnek eme gyönyörű tájon,
s elszívják az éltető vizet a maguk hasznára,
kiélik a talajt, hogy a Földnek is fájjon.
Azonban újabban a gazdák észlelték a gyomokat,
fogták a kapáikat, az ásóikat, s a gyomirtót,
elindultak, hogy elintézzék e gazokat.
Maroknyi mérgező gaz, a bolygón csak paraziták,
amikor végre kiássák majd a gyökerüket is,
talán nem lát több ilyet a tanyavilág.
Mikor ébred a tudat, amikor már késő végleg,
és amikorra a mélységes álomból felriad,
körülötte az értelem falai égnek?
Mikorra már teljesen tehetetlenné válva retteg,
s esélye sem lesz visszafordítani a véget,
és csak bánja, miért maradt veszteg?
Mikor ébred a tudat, vagy ébred-e egyáltalán,
az utolsó pillanatban rádöbben a hibáira,
amint belép a gonosz sötét bejáratán?
Egy csodás nap, amelyre nagy szükség volt,
állatok, növények, s maga a nyugalom,
eme nap a kikapcsolódásról szólt.
Békésen simogatta a vidéket a Nap melege,
lágyan cirógatta az arcokat, s a helyet,
és színpompássá vált a fák levele.
Az ilyen napok annyira szelídek, oly ritkák,
olyannyira mások, szinte hihetetlenek,
s magukban foglalják az élet titkát.
Egy csodás nap, melyből olyan nagy a hiány,
felüdítheti, s feltöltheti a fáradt lelkeket,
ez lehetne egy szebb, egy jobb irány.
