A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,
addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,
akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.
Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,
az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,
és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.
Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,
enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,
s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.
Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,
mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,
melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.
A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,
nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,
végezetül elragad bennünket is a messzeség.