A halálunkat akarják

A halálunkat akarják mindenképpen, bármi áron,

körmönfontan adagolják a hazugságaik sorát,

és nyújtják a kínt, hogy az sokáig fájjon.

 

Elhitetik, hogy csak jót akarnak a Föld népeinek,

és közben bezárnak, egymás ellen uszítanak,

s fittyet hánynak az igazság tényeinek.

 

Éjjel, s nappal propagálják a gyilkot, a mérgüket,

s a luciferánus, gonosz körök kiszolgálásával,

jócskán kamatoztatják a véres pénzüket.

 

Statisztikákat hamisítanak, megmentőt játszanak,

ám valójában lelketlen, s aljas féreg az összes,

bármennyire is jónak, rendesnek látszanak.

 

Elveszik a született jogokat, a szabadságot leölik,

és semmiféle reményt nem hagynak táplálni,

mindazokat, kik ellenállnak, biz megölik.

 

A halálunkat akarják, mégis lehet másabb a vége,

ahhoz azonban küzdeni kellene az életünkért,

s felébredni az egész emberi fajnak végre.

Felfoghatatlan gonosz

Felfoghatatlan gonosz irányítja ezt a világot,

s miközben az emberek mélyen alszanak,

addig elpusztítja a legapróbb virágot.

 

Örök sötétséget terjeszt a létrejöttétől fogva,

nem ismeri a lelkiismeretet, a szánalmat,

és bárkire csak a kínzó halált hozza.

 

Becsülete az nincs, s tisztessége sosem volt,

nem is hiányolja, hisz neki a hatalom kell,

a világ tetején ülné meg a halotti tort.

 

Felfoghatatlan gonosz, sötét ármány, gyilok,

s az, hogy eddig hogyan tudott elrejtőzni,

nem más, mint egy pokolbeli titok.

Fortyog a méreg

Hosszú évtizedek óta kavarog a füst,

s a titkolt erdő mélyén susmus zajlik,

mindenféle méreggel tele van az üst,

a környéken semmi nesz nem hallik.

 

Némaságba fulladt a vidék ezen tája,

kihalt érzelmek szelleme rója az utat,

elkorhadt már a környék minden fája,

kiutat e posványból semmi nem mutat.

 

Gyilokkal teli levegőt fújdogál a szél,

parányi sejtekben is meglapul a halál,

a gonosz végzete immár új életre kél,

alanyokra az élővilágban mindig talál.

 

A fekete üstben békavese, varjúhája,

patkányborda, pókszőr, s gyíkfarok,

denevér tüdeje, rég kihalt dinó mája,

megkövesedett férgek és lárva rajok.

 

Csuhába bújt ráncos arcú vénemberek,

a kopott fakanalat egymásnak adják át,

e sötét mocsokban ők a pénzemberek,

bár közülük soha a világ egyet sem lát.

 

Gúnyos, lekezelő mosollyal röhögnek,

s mindenkit aljadék szolgának tartanak,

nemsokára már a végzetnek hörögnek,

ezért a mielőbbi eredményre hajtanak.

 

A kotyvalékuk valóban hatásos méreg,

csöpögtetik is elmékbe, italba, s ételbe,

borzalmaikat nehezen tűri a földkéreg,

mégis eljuttatják hű szolgáik az éterbe.

 

Világkormány álmaik vírusának a neve,

mely öl, szolgaságba taszít, megszüntet,

átjárja őket elképzelt isteni erejük heve,

talán a sors ekkora bűnöket megbüntet.