Saját alkotásaim
Minden út ugyanabba az irányba vezet, a halálba,
ahonnan nincs menekvés és ahol nincs esély,
s ott már senki, soha nem találhat magára.
Minden út ugyanabba az irányba vezet és mindig,
van ugyan néhány kitérő, ám az csakis látszat,
sokaknak a lelke végezetül, a pokolban izzik.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek és mennyi álmot,
amelyek meg tudják szépíteni az ember életét,
legyen a sors bármily kegyetlen, s álnok.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek, s mennyi vágyat,
hány izzó pillanatot, sóhajt, reményt, szerelmet,
amelyek egyszer a végtelen felé szállnak.
A természetben mindenfelé nyílnak a virágok folyamatosan,
szebbnél-szebbek, s kellemes illatot árasztanak szerte,
ékesítik a réteket és a völgyeket pompázatosan.
A természetben mindenfelé nyílnak a virágok, ragyog a Nap,
fehér bárányfelhők úsznak az ég azúrkék tengerében,
s eme pazar látványnak határt, semmi nem szab.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne a galaxisban,
nem olyan lepusztult, kizsákmányolt és kizsigerelt,
ahogyan sajnos a világunkban, napjainkban.
Tiszták lennének a patakok, a folyók, a tavak és a tengerek,
az óceánok számtalan halfajnak adnának otthont,
s nem lenne beszennyezve a mező, a rengeteg.
Nem pusztítanának a kegyetlen, véres háborúk mindenhol,
nem létezne a kapzsiság, a totális uralomra vágyás,
s nem lenne mérgezés, elnyomás mindenkor.
A gyűlölet, a harag, az irigység, a rosszindulat, nem létezne,
nem gyötörnék az érzelmek az igaz emberek lelkét,
s az a rengeteg szív, soha, hiába, nem vérezne.
Emberek nélkül a Föld egy gyöngyszem lenne, s csoda szép,
az állat és növényvilág nyugodtan élhetné az életét,
a Nap beragyogná a rétet és kék lenne az ég.
Az igazi szerelem megmarad örökre, az utolsó percig,
a szeretett személy emléke soha nem feledhető,
s eme szerelem ereje, a tisztaságában rejlik.
Az igazi szerelem megmarad örökre, amíg a szív érez,
és amíg az elme képes visszaidézni az érzéseket,
elkíséri a lelket, amikor az elindul a fényhez.
Amit összegyűjtöttek a dolgozó hangyák az életük során,
azok a javak, amelyekért erőn felül is dolgoztak,
a rablóhangyáké lett, meglehetősen korán.
Amit összegyűjtöttek a dolgozó hangyák a népük javára,
és az utódaik felnevelésére, békés közösségben,
mind oda került, a rablóhangyák hasába.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, s nyílnak a virágok,
addig van remény egy jobb, egy szebb életre,
és meg lehet változtatni eme világot.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, tudjuk, hogy élünk,
s míg elevenek az érzéseink, meglehet fájnak,
ám megmutathatják, az igazi énünk.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak a messzeségbe,
sokszor becsapnak minket és fájdalmat okoznak,
így küldenek bennünket a szenvedésbe.
Hiába reménykedünk abban, hogy álmaink valóra válnak,
s hiába hisszük, hogy mi oly különlegesek vagyunk,
végül kiderül, reánk is kudarcok várnak.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak, eltűnnek tova,
s miután felperzselték a lelkünket és a szívünket,
már nem fognak visszatérni többé, soha.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, de mennyire,
ugyanúgy fájó elveszíti a reményt, a vágyainkat,
és mindentől eltávolodni, igen messzire.
Fájó megélni az érzéseinket, amikor azok célt nem érnek,
és iszonyúan szomorú, ha a végkifejlet tragikus,
és a képzeletünket megfojtja az enyészet.
Mindenkinek vannak ábrándjai, amik éltetik, míg bírják,
s feltöltik olyan érzelmekkel, mikről nem is tudott,
amíg a valóság percei magukhoz nem hívják.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, s igen gyötrő,
akkor is, ha csupán a fantáziánk varázsolta nekünk,
és hogy el tudjuk-e fogadni mindezt, az a döntő.
Amikor a farkasok vezetik a nyájat a dús legelők felé,
azok riadtan ugyan, ám bizakodva baktatnak,
és soha nem néznek az úton, a lábaik elé.
Miközben haladnak, szemeik előtt a friss füvet látják,
így eszükbe sem jut, hogy ők lesznek a fő fogás,
az meg pláne, hogy ezt nagyon megbánják.
Amikor a farkasok vezetik a nyájat, amely gyanútlan,
s amely jóra számít, a farkasokra bízva a létét,
nem érti, azok miért viselkednek gyanúsan.
