Saját alkotásaim
Keserűség és szomorú arcok, csalódottság és bánat,
a becsapottság érzése tüzet szít a lelkekben,
s a remények a sötétségbe szállnak.
Keserűség és szomorú arcok, megtört emberi életek,
a kapzsiság, s a pénz uralma megmutatkozik,
kiölve, a bennünk lakozó fényeket.
A gazdagot nem érdekli a szegény, soha nem is fogja,
kizárólag a haszon, a bevétel és a profit számít,
önnön kapzsiságának a halálig a foglya.
Nem számít senki, az emberség nagyon távol áll tőle,
eltapos bárkit, ha úgy érzi, veszélyezteti a pénzét,
és a saját hatalmát belevésetné a kőbe.
A gazdagot nem érdekli a szegény, az szolgának való,
talpalávalónak, kapcának tudja elképzelni csupán,
holott ő maga az, aki hitvány és csaló.
A fájdalmas sebeket szerzett lélek soha nem vidám,
nem boldog, nem felszabadult és nem is örül,
nagyon jól tudja, ez az élet milyen silány.
A fájdalmas sebeket szerzett lélek szíve belül vérzik,
s összetört álmai darabjai szerteszét hevernek,
számára az út vége sötét és nem fénylik.
Az édesből is lehet keserű, ha az élet azzá teszi,
és gyakorta nyomorgatva a lelkek sokaságát,
az emberek maradék életkedvét is elveszi.
Az édesből is lehet keserű és méreggé is válhat,
méreggé, amely átitatja valamennyi percet,
s teret adhat a fájdalomnak, gyásznak.
Keserű percek könnyei csordogálnak az arcokon,
a csalódottság tüze ég az emberek szemében,
s muszáj túllépni a mindennapi harcokon.
A hitvány eltiporhatja a jót, ám uralni nem fogja,
elzárhatja az igazságtól és a tisztánlátástól,
de végezetül a gonosz önmagát megfojtja.
Elveheti látszólag a reményt valamennyi lélektől,
megalázhat bárkit és kiforgathat a pénzéből,
ám nem szabadulhat meg a tényektől.
Keserű percek könnyei dagadnak folyóvá hamar,
s amikor kevés lesz a temetőkben a kiadó hely,
az értelem rájön, a sötétségben nyaral.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek és hitetlenkednek,
nem értik, miért nem érti a többi lény, hogy ők jók,
így egyiküknek sem lesz jó, figyelmeztetnek.
Az egész világ az övéké kell hogy legyen, mivel nekik jár,
s az, hogy a manók, törpök, tündék ezt nem hiszik,
az bizony eme szörnyülködőknek, nagyon fáj.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek, igazán mérgesek,
s csak egyre nő bennük a harag, a düh, a keserűség,
miközben állítják, ők minden rosszban vétlenek.
Az út elágazásánál, előbb-utóbb, sajnos muszáj dönteni,
hiszen egy egész élet múlhat a helyes választáson,
csak a végén ne hulljanak az ember könnyei.
A kényszer, a kiszolgáltatottság, megviseli a lelkek sorát,
szétszórtak, bizonytalanok, tanácstalanok lesznek,
és magukat becsapva várják az isteni csodát.
Az út elágazásánál eldőlhet minden, sötétség, vagy fény,
pusztulás, vagy megerősödés, kudarc, vagy siker,
ezekkel a gondokkal szembesül fiatal és vén.
Mikor az ember lába alól hirtelen kihúzzák a talajt,
biz elsápad, sőt, szinte belekékül a váratlanba,
s nem hallani az ajkairól vidám kacajt.
Amikor elillan mindaz, ami egyfajta biztonság volt,
elönti a keserűség, pánikolni kezd és le is izzad,
s közben rájön, az élet nem róla szólt.
Mikor az ember lába alól eltűnik az, min eddig állt,
ami stabilizálta a mindennapjait, reményt adva,
megérti, az esélye ím, a semmibe szállt.
Kitartani nagyon nehéz, viharban, egy hajó fedélzetén,
mikor jobbra-balra dől, borul és csúszik minden,
s a rémület erőt vesz, a hajó személyzetén.
Ugyanúgy eluralkodik a pánik a bizonytalanság idején,
az egyre sötétebbé váló sors kemény napjaiban,
és a lelkek nem pihenhetnek a béke szigetén.
Kitartani nagyon nehéz e kegyetlen, s gonosz világban,
melyben a szeretet a padlón hever, az élet a halál,
s az értelem nem győzhet, az ostoba vitákban.
Rátekeredett a kígyó szorosan, az életet adó fára,
melyen egész életközösségek élték napjaikat,
s amely egy igazi paradicsom lett mára.
Madarak és emlősök tartották otthonuknak a fát,
mindőjüknek megvolt a helye az ágak között,
s biztonságban voltak, ha átszakadt a gát.
A fa kitartott a rohanó, s tomboló árral szemben,
körülötte ellepte a víztenger a rétet, a völgyet,
ő azonban állt erősen, szilárdan, egyben.
Ellenállt a viharoknak, a jégesőknek, a hőségnek,
a terméseit közösen fogyasztották az állatok,
s a rovarok sem álltak ellent a bőségnek.
Rátekeredett a kígyó, hogy megmutassa az erejét,
egyre erősebben szorította, hogy bizonyítsa,
uralja a fa minden ágát, s összes levelét.
