Saját alkotásaim
A megtört lelkek világa és a gyermekek előre elvett jövője,
miközben fojtogató nehézségek gyötrik az embereket,
addig a gonosz csak halad, semmivel sem törődve.
A megtört lelkek világa, amelyben a remény csak szenved,
és amelyben a szeretet segélykiáltása a semmibe vész,
egy rémálom, ám korántsem a vég, hanem a kezdet.
Hiszékenyen nézni ezt a világot hiba, sőt, végzetes hiba,
bedőlni a mindennapi hazugságok szennyes árjának,
igen veszélyes, s ezen nem segíthet semmiféle ima.
Napjainkban pusztul a rend, a normalitás és az értelem,
jönnek a kényszerintézkedések, növekszik a téboly,
s a szabadság ára, sajnos most sem lesz vértelen.
Elbukik a hit, elvérzik a remény és viharfelhők gyűlnek,
a jólét a semmibe száll, az élet immár keserűvé válik,
s ez tart, míg az emberek a Földről el nem tűnnek.
Hiszékenyen nézni ezt a világot hiba, s iszonytató vétek,
a nem létezők rendje nem híve a természetes végnek,
és meglehet, hogy gombafelhővel érkezik a végzet.
Lovon vágtatva közeleg a halál és egyre gyorsabban,
az élet keletkezésének pillanatától járja az útját,
ez így volt és így is lesz, minden korszakban.
A korok változásával változtak a módszerei is sokat,
alkalmazott kardot, bárdot, guillotine-t, puskát,
ám a munkájából bizony, sok jó nem fogant.
Később modernizálta a fegyverzetét, haladt a korral,
vetett be ágyút, rakétát, bombát, harci gázokat,
és soha nem foglalkozott a naplopó sorssal.
Újabban a vegyi dolgokat használja, s a jó kis vírust,
imádja, ha az emberek rettegnek tőle és félik,
mindig szerette a belevaló, pusztító virtust.
A természetes elmúlás érdektelen, nagyon unalmas,
egy agyvérzés, infarktus, rák, vagy baleseti vég,
annyira megszokott, egysíkú és nyugalmas.
Lovon vágtatva közeleg a halál, s elhozza a végzetet,
az emberiség korszakának hamarosan vége lesz,
ámbár ezt nem fogja fel, az emberi képzelet.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, fenik a bárdot,
és bizony le is sújtanak vele a mélyen alvókra, bárkire,
a maradékokra pedig gyorsan ráteszik a jármot.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, elszáll a jövője,
elvész mindene, ami eddig volt, minden álma és vágya,
s végül még szeretetet sem tud küldeni a jövőbe.
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, ha kell, a halálig,
a területük és az utódaik védelmében harcolnak,
s elmennek szükség szerint, a végső határig.
Sokszor meghalnak eme küzdelmeik során, ez a végzetük,
mégsem adják fel, kitartanak, amíg erővel bírják,
s erről szól minden napjuk, minden éjjelük.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, bezzeg az ember,
azt nem érdekli a saját utódja sem, csak fejet hajt,
és csodálkozik, hogy megbocsátást nem lel.
Miért is ragaszkodunk annyira, eme csodás életünkhöz,
mely számtalan gondot és fájdalmat okoz nekünk,
s egyre csak közelebb visz a végzetünkhöz?
Hogyan vagyunk képesek elfogadni az elnyomás terhét,
a kizsákmányoltságot, a semmibe vételt, a lenézést,
s miért hajtjuk végre, a sötétség gaz tervét?
Miképpen tudhatnak egymás ellen fordítani bennünket,
könnyedén megosztani, akaratunktól megfosztani,
s véglegesen uralni a testünket, lelkünket?
A szeretteink védelme nem a legfontosabb a számunkra,
az ő érdekük, a biztonságuk, egészségük megóvása,
szeretnénk kéretlen terheket a vállunkra?
Miért is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy vezessenek,
mások mondják meg, mit is tehetünk, s érezhetünk,
vágynánk, hogy egy tömegsírba temessenek?
Mennyit is kell szenvedni a halálért, vajon mennyit,
miféle kínokban van része az embernek végül,
és ez ellen tényleg nem tehet semmit?
Egyesek csupán lefordulnak a székről és ezzel vége,
vannak, kik aludni térnek, s nem ébrednek fel,
így csatlakoznak az elődeikhez végre.
Mások a napjaikat évekig szörnyű kínok között élik,
iszonyatos fájdalmak során mennek keresztül,
és hogy miért van ez, azt nem értik.
A halál nem kegyelmez, előle nincs menekvés soha,
lehet próbálkozni mindenfélével, ám felesleges,
senkit nem ment meg, semmiféle csoda.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, mégis mennyit,
ez lenne az élet értelme, ezért születtünk meg,
s nem kapunk reményt, egy cseppnyit?
Az izzó végzet egyre csak közeledik az emberek felé,
fojtogató a mérgező levegő és parázslik az ég,
végül odakényszerülünk, a gonosz elé.
Az pedig kegyetlenül lesújt reánk, butaságunk okán,
a tétlenségünk, kínzó hiszékenységünk miatt,
s mindazért, amit tettünk, életünk során.
Az izzó végzet egyre csak közeledik, s felégeti a létet,
a Földön írmagja sem marad az emberiségnek,
mely magának köszönheti, e szörnyű véget.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, talán végleg,
elköszönnek az emberektől és búcsút intenek,
a világon sokan, ezután nélkülük élnek.
Belefáradtak a sok rosszba, megunták azt, ami folyik,
mindenfelé sérült, megtört és szakadt lelkek,
s köröttük lassan, a levegő is elfogyik.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, lehet örökre,
fájdalmas sebeket szereztek, amíg küzdöttek,
s lassan a világ is búcsúzik, hörögve.
