Saját alkotásaim
Telik-múlik az idő, bársonyon futnak a percek,
néma árnyként lebeg felettünk a sorsunk,
s a szívünk számtalan vágytól serceg.
A lelkünk álmokkal telített, az angyalok óvják,
bizony érzékeny, sérülékeny és törékeny,
önnön titkaink a nehéz utakat róják.
Telik-múlik az idő, selymesen cirógatva suhan,
sokszor nem érezzük át az igazi mivoltát,
s végül a létünk a semmibe zuhan.
Éjszaka a nappal után, méghozzá örök éjszaka,
elpusztulhat minden ami csak valaha jó volt,
s beköszönt a ridegség gyilkos évszaka.
Lehullanak a virágok szirmai, kihalnak örökre,
elhullanak a madarak, a méhek, s a hüllők is,
és semmi ok nem lesz majd az örömre.
A kétéltűek, a bogarak és a rovarok sem bírják,
a természet törvényeit felül írja a hamisság,
s a végén az emberek faját is kinyírják.
Éjszaka a nappal után, ez biz borzalmas képlet,
az emberiség megsemmisíti ezt a világot,
ám végül utoléri őket is a sötét végzet.
A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,
s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,
és megérinti az elmúlásnak a selyme.
Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,
nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,
s nem engedi a rosszat sohasem vissza.
Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,
békében élhetne az emberiség egymással,
s bizony feleslegesek lennének a viták.
A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,
minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,
és onnantól bizony már nincs odább.
Mit ér az élet, ha nincs benne igaz szeretet,
és a felnőttek túlterheltek, elnyomottak,
s nem nevetnek soha a gyerekek?
Milyen világ az, melyikben a gonosz az úr,
s amelyikben tilos az igazság, az értelem,
és mindennap a rettegés réme dúl?
Megéri egyáltalán létezni a sötétség idején,
amelyben minden normális dolog tiltott,
s nincs szabadság, mint annak idején?
Nyugalom, öröm és béke nélkül mi marad,
a jó, félelemtől vacogva feladja önmagát,
s a világ a végső pusztulás felé halad?
Mit ér az élet értelmetlenül, kényszeresen,
érzelmek, szerelmek és ölelések híján,
bealkonyul immáron véglegesen?
Hamarosan bealkonyul, a sötétség gyorsan közeleg,
a Nap lenyugodni készül, s előjönnek az árnyak,
ilyenkor felerősödnek a neszek, a zörejek.
Az árnyak előhozzák a rémületet és a félelem idejét,
eljönnek a rettegés órái, s a libabőrözés percei,
amint a szél fújni kezdi a végzetnek hidegét.
Hamarosan bealkonyul, a nappal koromsötétre vált,
és azon éjszakán, amikor a Hold nem bújik elő,
a gonoszság elszabadulva mindenkinek árt.
Az oktondi pockok nem az eszükről híresek,
igen könnyedén félrevezethetőek mind,
s egész nap csak bámulják a híreket.
A szemük is kiguvad attól, amit ott hallanak,
és szentül hiszik, hogy mindez biz igaz,
éppen ezért nyugton nem alszanak.
Rettegnek éjjel, s nappal, egész életük során,
vacogva nyitják ki a szemeiket is reggel,
s megszólalni sem mernek ezek okán.
Lassan az élelmükről is lemondanak gyáván,
mivel a félelemtől le vannak dermedve,
jobban öl ez, mint egy sima járvány.
Az utódaikat sem védik foggal és körömmel,
s amikor egy héja lesújt a kicsinyeikre,
azt csupán nézik, rideg közönnyel.
Az oktondi pockok népe gyérül ám gyorsan,
s egyikük a másik után leheli ki a lelkét,
mind eltávoznak a semmibe, sorban.
A múlt megszépült emlékei sem jelentenek gyógyírt,
és nem feledtethetik el napjaink kínos keservét,
s nem varázsolhatnak senki számára jó hírt.
Nem tehetik semmissé a rengeteg végzetes tragédiát,
s nem támaszthatják fel elvesztett szeretteinket,
és minderre nem is kínálnak újfent stratégiát.
Hiába próbálják homályba zárni az egykori reményt,
és feleslegesen pátyolgatják a hamis illúziókat is,
hiszen az idő száguldásában nem adnak esélyt.
Nem moshatják le a megsebzett lelkek eleven sebeit,
sem az egykori barátságok és szerelmek porát,
s nem tüntethetik el, egy életút fájó hegeit.
A múlt megszépült emlékei csak emlékek maradnak,
gyakorta felidézi őket újra és ismét az emlékezet,
a jelen percei bármilyen irányban is haladnak.
Emlékünk sem marad, ha tétlenül várunk tovább,
ha elhisszük azt a sok hazugságot, becsapást,
elősegítjük a végzetünket, s nincs odább.
Kiirtanak minket a gonosz sötétség erői gyorsan,
írmagunk sem marad hátra a végtelen térben,
és elhullanak a családtagjaink is sorban.
Odavesznek a gyermekek, s a jövőjük romba dől,
ártatlanságuk elvész a semmibe, köddé válik,
és mindőjük hátában ott van már a tőr.
Emlékünk sem marad, csupán sírunkon a koszorú,
hihetetlen, hogy harc nélkül feladjuk a létünket,
s nem csak az, hanem tragikusan szomorú.
A szemeknek nyílnia kellene, mielőtt végleg késő,
és biza ideje lenne látni is, s nem csupán nézni,
különben eljön az elmúlás pillanata, a végső.
Meg kellene látni végre mindazt, mi most történik,
a valóságot, amit a homály oly ügyesen elleplez,
és ami mögött a gyilkos végzet örvénylik.
Ideje lenne észre térni és hallgatni a józan tudatra,
elfogadni, hogy összefogás nélkül nincs remény,
a szeretet vezethet el a békés, győztes utakra.
A szemeknek nyílnia kellene, vagy így maradnak,
és már nem is lesz esélyük, bármit is meglátni,
mivel a dolgok igen rossz irányba haladnak.
A szolgaság jelképével arcukon, rémült szemekkel,
rettegő pillantásokkal és iszonyatos félelemmel,
fejüket lehajtva küzdenek a lelki sebekkel.
A sebekkel, amelyeket a zsarnoki hatalom okozott,
és melyeket a háttér sötétsége diktált a számukra,
a hiszékenység pedig a maximumra fokozott.
A másokra tekintés hihetetlen gyötrelem számukra,
s mivel sokan nem hordják a mocsoknak bélyegét,
még nagyobb teher nehezedik a ferde vállukra.
Magukban elátkoznak mindenkit, kik józanul élnek,
akik szeretik a szabadságot, s a tiszta levegővételt,
és az aljas hazugságok nyomásában sem félnek.
Meghipnotizáltan gyűlölködnek, ellenségük az ész,
és nem bírják eltűrni a józanságot, hiszen gyávák,
s nem ellenkeznek, amikor közeledik a vész.
A szolgaság jelképével arcukon a halálukra várnak,
és engedelmesen kiszolgálva a hóhérok parancsát,
a végzetnek az ösvényén is szemlesütve járnak.
