végzet Archívum - 21 / 26 oldal

Elölt álmok

Elölt álmok szállnak a csillagközi térben,

s már nem fürödnek reményben, fényben.

Hajdani ragyogásuk megkopott, fakó lett,

és nem számít immár semmiféle igaz tett.

Semmi nem hozhatja vissza a régi múltat,

hiába igyekezett a sors létrehozni egy újat.

A galaxisban suhan a fájdalom, a rettegés,

a csinált világ, a hazug és az aljas tettetés.

Szertefoszlanak a valódi érzések, emlékek,

amelyek egy jó világnak állítanak emléket.

Azonban sajnos annak a korszaknak vége,

mivel az emberek sokasága nem tért észre.

Elszalasztották az esélyt, s nincsen másik,

minden pillanattal csupán a gonosz játszik.

Megöli a lelkeket, s kiirtja az élet csíráját,

és az összes megmaradtra ráteszi az igáját.

Elölt álmok és a sanyarúan keserű igazság,

eltűnnek a semmibe, hol nem lesz vigasság.

Ott más sincs, csakis a sötétség, s a végzet,

harc nélkül semmivé foszlik minden lélek.

Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

Az élet olyan rövid

Az élet olyan rövid, s annyira gyorsan elmúlik,

mindenkire másképpen sújt le majd a sors,

van kinél a szenvedés nagyon elnyúlik.

Vannak, akikért hirtelen, váratlanul jön a halál,

mások évekig kínlódnak, szenvednek sokat,

és biz megnyugvást egyikük sem talál.

Mindenki önmaga cipeli saját terheit a vállain,

van aki retteg, s félelemben telnek napjai,

ám képtelen túllépni a saját gátjain.

Megannyi pillanat vész el az idő forgatagában,

soha vissza nem térő lehetőségek, álmok,

mind eltűnnek a végzet zűrzavarában.

Az élet olyan rövid és ki kellene használni jól,

szeretetre, ölelésre, örömre és boldogságra,

az életnek a sava-borsa pont erről szól.

Elhaló remények

Elhaló remények járják a végzet kegyetlen útját,

megtörten és félelemmel telve bandukolnak,

amíg fel nem fedik önmaguk múltját.

A múltat, amely sok örömmel boldogította őket,

s általuk vidámabbak lettek az órák, a napok,

segítségük felvidított férfiakat, nőket.

Az élet nehéz terhei és percei könnyebbé váltak,

amikor felcsillantak új szerelmek, s vágyak,

s mikor újfent bárányfelhők szálltak.

Lehetőséget és erőt adtak a nehéz napok idején,

felvillanyozták az elméket a sötétségben,

s fényt sugároztak a lelkeknek ilyetén.

Elhaló remények mélán bandukolnak az utakon,

talpuk alatt csikorognak a kövek, a kavicsok,

ám hiszik, az út végén ott a nyugalom.

Ne nézzük tétlenül!

Ne nézzük tétlenül soha mindazt, ami történik,

hiszen felettünk lebeg a végzet kardja,

és a sötétség árnya örvénylik!

A szeretteinket ne hagyjuk magára vész idején,

mivel csak egyszer veszíthetjük el őket,

s utána nem lesz visszaút ilyetén!

Ha elengedjük egymás kezeit, mindig fájni fog,

ugyanis örökre égetni fog ez a tettünk,

s ezen nem segít semmiféle jog!

Védjük meg a gyermekeket, kik oly ártatlanok,

akikre egy szörnyű világ réme vár majd,

a gonosz lépései nem váratlanok!

Ne nézzük tétlenül, hogy kioltsák az életünket,

s azt tegyék velünk, amit csak akarnak,

elhozva a szörnyű végzetünket!

Mit a szívünkben őrzünk

Mit a szívünkben őrzünk, velünk fog maradni,

velünk él és velünk fog majd halni is,

kár lenne mindezeket tagadni.

Annyi érzelem és titkolt vágy van e rejtekben,

megannyi óhaj, sóhaj, s reménykedés,

mind megmaradnak a sejtekben.

Számtalan álom, s megvalósítatlan elképzelés,

belülről gyötrő kínok és emésztő tüzek,

ezeken nem segít az emlékezés.

Mit a szívünkben őrzünk elkísérhet a végzetig,

s a galaktikus idők porának nyomában,

a tetteink súlya biza megméretik.

Hagyjuk elvenni?

Hagyjuk elvenni a megszokott, s normális életünk,

amiben érzünk, dolgozunk, s vágyakozunk,

és amit igenis van miért féltenünk?

Hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak gonoszul,

és hazudozzanak a nap valamennyi percében,

s hitegessenek a valótlannal konokul?

Tűrjük el szeretteink bántását, gyilkos mérgezését,

valamennyiünk megsemmisítését, de gyorsan,

s a sötét, nem látható erők kérkedését?

Nézzük el a félelemben tartást, s a pánik fokozását,

az emberszámba sem vevést és a fenyegetést,

s az ártatlan gyermekek zokogását?

Fogadjuk el a számunkra eltervezett pusztító véget,

s az emlékünk kitörlését az idő folyamából,

valóban ezt szánta minékünk a végzet?

Hagyjuk elvenni gyávaságból a maradék eszünket,

ahelyett, hogy végre küzdenénk magunkért,

s becsülettel emelhetnénk fel a fejünket?

A magányos rózsa

A magányos rózsa egykor a szerettei körében élt,

hatalmas rózsabokrok, rózsafajták köreiben,

és e gyönyörű közegben sohasem félt.

Varászlatos légkör vette körül, s szépen fejlődött,

reggel harmat ébresztette, a napfény cirógatta,

langyos eső áztatta, az élete így kezdődött.

Igen gyorsan nőtt a rokonai és a fajtársai mellett,

s hamarosan kibontotta a színpompás szirmait,

hiányt szenvednie semmiben nem kellett.

Egy napon azonban megjelent a rothasztó végzet,

gyilkos mérgek permete szállt a rózsakertre,

s minden rózsafélével hamarosan végzett.

Mindenfelé lehullott levelek, s színtelen szirmok,

összegörnyedt rózsatövek, megégett szárak,

és folyvást csak áradtak a sötét gyilkok.

Az egykoron pazar rózsakert elpusztult, s kihalt,

a félelem, a rettegés felgyorsította a halálukat,

egy azonban döntött, ő bizony kitart.

A magányos rózsa igen erős volt és nem adta fel,

kitartóan küzdött, s nem szívta be a mérget,

érezte, ha jól harcol, győzelemre lel.

Rideg álmok és sötét félelem

Rideg álmok és sötét félelem uralják az életet,

nem hagynak nyugodalmat és pihenést,

s előre vetítik a közelgő végzetet.

Sejtetik, hogy semmi nem az, aminek látszik,

szemfényvesztés uralja a mindennapokat,

amit látni lehet, az elmével játszik.

Csavaros fondorlatok, jól kitalált hazugságok,

sebezhető lelkeket kihasználó gonoszok,

kik rohamosan gyártják a hazugságot.

Mindenkit zsaroló, s fenyegető erőszakhullám,

folyamatosan pánikot okozó rémképek,

átgázolnak minden élőn, s hullán.

Rideg álmok és sötét félelem zavarják a jelent,

felforgatják az életet és magát a világot,

s a létük borzalmas jövőt teremt.

Ébresztő!

Ébresztő! Bizony az utolsókat üti már az óra,

mostanában egyre hangosabban kattan,

s nem számolhat senki, semmi jóra.

Fémes hangja olyan messzire száll az időben,

nagyon rég jelzi a percek mulandóságát,

s talán vérbe fúl eme hang a jövőben.

Sokan nem ismerik fel a pillanat jelentőségét,

s nem látják azt, ami az orruk előtt zajlik,

elszalasztják a menekülés lehetőségét.

Oktalanul elhiszik a gonoszok hazug szavait,

és önként mennek a saját végzetük elébe,

a sötétség elveszi az életüket, s javaik.

Ébresztő! A kérdés egyszerű, élet, vagy halál,

az emberek képesek harcolni önmagukért,

vagy a holnap csupán halottakat talál?

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30